„A harcot… békévé oldja az emlékezés”

A huszadik században végül is nyolcfelé darabolt Magyarországnak elemi érdeke fűződik az utódállamok területén lévő régi kulturális emlékek, építészeti műemlékek fennmaradásához, megóvásához, mivel az 1920 előtti ország többezernyi településén kilencszáz év leforgása alatt megszámlálhatatlan építmény – lakóház, udvarház és parasztgazdaság; vár, kastély és más erődítmény; kisnemesi kúria, polgári otthon és főúri palota; kolostor, templom és kápolna; egész városok fallal, bástyákkal és kapuvédművekkel – létesült. Ezek eredetéről és kulturális hovatartozásáról lehet ugyan vitatkozni, ám tartósan a térség minden népének az az érdeke, hogy ezek az egyetemes Kárpát-medencei kincsek megmaradjanak.
Érdemes tipikus példaként rámutatni a mai Szlovákiát illető helyzetünkre. Az egykori Felső-Magyarország természeti kincsei, erdői, nemes- és színesfémércei révén a magyar királyság leggazdagabb tája volt. Erre vezettek a német és lengyel területek, a Hanza- és a baltikumi városok felé a fő kereskedelmi útvonalak. A török veszedelem idején ide húzódtak vissza a hódoltságról a birtokos nemesek és főurak. 1541 után Pozsony lett a magyar koronázó főváros, Nagyszombat az érseki székhely, a Kassán székelő főkapitányság szervezte a végvári harcokat. A körmöci aranybánya és pénzverde egészen Amerika felfedezéséig a kontinens vezető monetáris intézménye volt. A virágzó feudalizmus legszebb művészeti emlékei a Szepességben és a bányavárosokban láthatók, s az egykori polgári világ példátlanul termékeny talaja volt az elszakított Felvidék. Irodalmunk, képzőművészetünk, tudományosságunk kimeríthetetlen tárháza ez a táj, s a magyar főúri, vitézi, köznemesi és polgári osztályok, a tősgyökeres magyar parasztgazdák, a német eredetű bányászokból és iparos-kereskedőkből lett városlakók, a különleges jogállású szepesi szászok – cipszerek, gründlerek és bulénerek –, a velük együtt élő tót iparosokkal, majd öntudatra ébredő szlovák értelmiségiekkel és aszszimilálódó zsidókkal egyetemben olyan páratlanul színes, divatos szóval: interetnikus történelmet írtak a mai Szlovákia földjén, amely még a szivárványos Európában is különleges értéket képvisel.
Időben egyre inkább eltávolodván a trianoni változástól és a XX. században gyakran ismétlődő hektikus politikai gerjedelmektől, talán az egységesülő európai nemzetek családján belül végleg megoldódnak e mesterséges rossz szomszédságból fakadó gondjaink. Az elkövetkező nemzedékek talán már kevésbé fognak a múlt sérelmein rágódni, sokkal inkább a megmentendő kulturális, művészeti, tudományos és természeti értékek gondjaival fognak törődni. József Attila reménye szerint: „a harcot, melyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés”. Addig viszont nekünk, magyaroknak történelmi kényszerünk és feladatunk a műemlékek és más kulturális-történelmi értékek állapotának figyelemmel kísérése, és szükség esetén mentése. Amint Erdélyben és az egykori Délvidéken – például a háború sújtotta Kelet-Szlavóniában – élő példákat látunk rá.