A piacon is a magyarigazolványról beszélnek

Január utolsó napjaiban fogalmazást körmölt Magyarországról az ivói iskola ötvenhárom diákja. Közülük kettő fogalmazhatta meg közvetlen tapasztalatait, ugyanis eddig csak ők jártak az anyaországban. A gyerekek többsége csak azt írhatta le, amit hallott: a Hargita hegység tanyavilágában sok helyütt még villany sincs, nemhogy televízió.

A székelyudvarhelyi állomásról reggel háromnegyed hatkor indul az ütött-kopott autóbusz Ivóba. A jármű hajdanán valamelyik svájci város utcait rótta, most az erdőre induló famunkások és a városi munkahelyekről megtérők koptatják a fapadokat. És az iskolába induló pedagógusok, akik a sokfoknyi mínuszban mintegy másfél órát utaznak az erdő alatti tanyák gyerekeinek iskolájáig. Nem egyszerűbb a nebulók sorsa sem: sokan a tűzhely fényénél körmölik le a házi feladatot, hiszen sötétben indulnak iskolába és sötétben érnek haza a rövid téli napokon. Sokszor derékig érő hóval várja őket a reggel, ilyenkor rönköt kötnek a ló után és az így kihúzott nyomban indulnak a gyerekek a sok kilométernyi útra.
– Magyarországon sokan azt gondolják rólunk, hogy műk és románok vagyunk. Ez nem igaz. Jó volna ott élni, mert akkor nem kellene tanulni románul – fogalmazta meg az egyik ötödikes kisdiák. A dolgozatok jelentős részében megemlítették, hogy hallottak a magyarigazolványról és szüleik ki fogják nekik váltani. Egy nyolcadikos kislány arról is írt, hogy Ivóban minden magyarországi magyar szívesen látnak, mert ha sok turista jönne odaátról, akkor az itteni embereknek volna munkájuk.

Nincs pénz utazásra
Balog Margit, az iskola igazgatónője több éve ingázik a településre. Azt mondja, sok családban még arra sincs pénz, hogy a városba utazáshoz szükséges pénzt, az ötszáz forintnyi lejt előteremtsék. A tanárnak, aki maga sem keres többet havi huszonötezer forintnál, ilyenkor megsokszorozódik a feladata: kiváltja a városban a receptet, bevásárol, és nem ritkán kipótolja a taneszközre összekuporgatott pénzt a diákjának. Óriási segítség lesz a törvény által biztosított húszezer forintnyi oktatási támogatás azoknak, akiknek legalább két gyerekük magyarul tanul – mondja az igazgatónő, akinek iskolájában jelenleg egyetlen számítógép van és a diákok nagy része ott lát életében először televíziót. A nagy távolságok miatt a pedagógusok ritkán találkoznak a szülőkkel, ezért azt találták ki, hogy farsangi bált szerveznek számukra: tánc közben, nótaszünet alatt szót lehet ejteni a gyerek tanulmányi helyzetéről, és tanácsot adhatnak a magyarigazolvány ügyében is.
A völgyekben kuporgó székelyföldi falvakban – legalábbis televízióellátottság szempontjából – sokkal jobb a helyzet. A diktatúra idején rendszeresített kétórás tévéműsor után eljött a mozgóképes Kánaán: az emberek megspórolt dollárjaikat összerakva majdnem minden településen kábeltévét építettek, amelyeken négy-öt csatorna is beszél magyarul. Ott mit sem érezni a magyar kereskedelmi tévék háborújából: a helyi csatornán, videóról lejátszva jól megfér egymás után a Fókusz, a Dáridó és a Barátok közt. Sokan a Napkeltére ébrednek és a szappanoperák sugárzási idejéhez idomítják a délutáni fejést. Fura módon épp ez a bőség zavarta most meg őket: nem értik, hogy míg a való világban végre valami jó is történik velük a státusirodák elindításával, a tévékben csak azt hallják, minek őket támogatni. Felháborodásuknak sokan hangot is adnak: a Duna TV által a székelyföldi városokban rendezett kérdésváró, véleménykérő műsor kamerájának a legtöbben keserű szájízzel tették fel a kérdést, miért van annyira ellenük a jelenlegi anyaországi ellenzék? Hasonlóan vélekednek a státusirodák jelentős részét üzemeltető történelmi egyházak vezetői is, akik körlevélben fejezték ki elégedettségüket a román-magyar egyetértési egyezmény aláírása kapcsán, és értetlenséggel tapasztalták azt, hogy nemcsak román részről támadják lépten-nyomon a státustörvényt, hanem egyes anyaországi politikai erők részéről is. Kerekedjen felül a józan ész! – írják, arra buzdítva híveiket, hogy a lehető legtöbben igényeljék az igazolványt.
Nits Árpád, az Erdélyi Híradó jegyzetírója egyelőre kivár még az igényléssel. Megvárja az áprilisi választásokat. Ha netán megbukik egy olyan kormány, amely véleménye szerint nyolc évtizede először próbált tenni valamit a nemzet lelki egyesítésért, akkor nem akar a leváltásra voksoló nemzethez tartozni. Az anyaországi választópolgárnak szíve joga, hogy bizalmat szavazzon a pánikkeltő cirkuszi mutatványsorozatot bemutatóknak, írja, de akkor ő megmarad nemzettelennek.
Az újságíró nézeteit sokan osztják. Értelmiségi fórumokon, de baráti beszélgetéseken is viszszatérő téma a huszonhárommillió román vendégmunkás vádja. A Transindex erdélyi világhálós újság fórumában is ez a kérdés mozgatta meg legjobban a hozzászólók fantáziáját.
Sokan azt sérelmezik, hogy ezzel gyakorlatilag lerománozták őket, hiszen Romániában még a magyarokkal együtt sincsenek ennyien; mások pedig félig viccesen azt jegyzik meg: az itteni életről vajmi keveset tudhat az, aki feltételezi, hogy ebben az országban mindenki szeret dolgozni.

A határon túliak ajándéka
Hálásak vagyunk a státustörvényért a magyar kormánynak, s ez természetes mondja Szász Jenő, Székelyudvarhely polgármestere. Ám azoknak az anyaországiaknak, akik csak az ezzel járó költségeket látják, figyelmébe ajánlom azt a sok ezer képzett orvost, mérnököt, tanárt, jó szakembert, aki immár magyar állampolgárként dolgozik az országért. A képzésük egyetlen fillérjébe sem került a magyar államnak, ez a határon túliak ajándéka. Nélkülük az anyaországban még fájóbb lenne azok hiánya, akik Magyarországon tanultak ugyan, de attól nyugatabbra kamatoztatják a tudásukat. A székely anyaváros első embere úgy véli, a magyarigazolvány hozzájárulhat a több évtizedes negatív tendenciák visszafordításához: talán a szórványban is Istvánnak és nem Stefannak keresztelik a gyerekeket, a vegyes házasságokban. Lesz egy plusz érv a magyar iskola mellett és a tömbmagyar településeken is begyógyulhatnak a lélek sebei. A törvény jól jöhet a közelgő népszámláláskor, hiszen most talán kevésbé félnek az emberek megvallani magyarságukat, mint tíz évvel korábban.
A zetelaki hetipiacon is a magyarigazolvány a téma: az emberek arról beszélnek, ki mikor megy el az irodába kitölteni az űrlapokat. Csak azért is, mondja egy harcsabajszú székely, akiről, amikor nyomorgatni kellett, igazolvány nélkül is mindig tudták a románok, hogy magyar. Az emberek zöme úgy gondolkodik, hogy ha soha nem jut el a határ másik oldalára, akkor is kell neki egy hivatalos papír odaátról. Mert odatartozunk, akárki akármit mond – summázzák.

Továbbított adatok
A hatóságok nem mindenütt nézik jó szemmel a magyarok lelkesedését. A kolozsvári státusirodákat éjjel-nappal rendőrök, katonák és a román hírszerző szolgálat emberei vigyázzák, a közigazgatási minisztérium képviselői pedig Kovászna megyében szerveztek ellenőrzést. Az RMDSZ sajátosan értelmezi a román-magyar egyetértési megállapodás szövegét – jelentették be, azt sérelmezve közleményükben, hogy az információs irodákban nem csak információval szolgálnak, hanem űrlapokat osztogatnak és segítenek kitölteni azt. A kedvezménytörvény végrehajtásában közreműködő irodák tevékenységükkel semmiben nem sértik a román-magyar kormányfői egyetértési nyilatkozat előírását – reagált erre Markó Béla RMDSZ-elnök, aki szerint legfeljebb olyan értelmezési gondról van szó, amelyre az egyetértési nyilatkozat végrehajtását ellenőrző bizottság megoldást találhat.
A kolozsvári magyar főkonzulátus előtt nem lett sokkal nagyobb a sor a törvény bevezetése óta. Igaz, ide elsősorban azokat várják, akik más ügyben jönnek: a képviselet tavaly tizennyolc és fél ezer vízumot adott ki az anyaországban tanulóknak és legálisan munkát vállalóknak.
Utóbbiak tizenhatezren voltak, s a képviselet ezzel a legnagyobb forgalmat bonyolította a magyar konzulátusok közt. A Magyarországon dolgozni szándékozók száma nem ugrott meg – fogalmaz Alföldi László főkonzul, aki úgy véli, hogy az első romániai igénylő február közepén veheti kézbe magyarigazolványát. A főkonzulátus hivatott az adatok továbbítására is. Az első tizenöt hónapban egymillió kérvénnyel számolnak.