A vágy vajdasági omnibusza

Kevés törvény bolygatta fel annyira a kedélyeket Szerbiában, mint a hétfőn elfogadott, úgynevezett omnibusztörvény, amelynek szerény hatása semmiképpen sem indokolta a heves politikai csatározásokat a belgrádi törvényhozásban.

Mindössze arról van ugyanis szó, hogy ezzel a törvénynyel a Vajdaság visszakapja autonómiájának egy kicsiny részét. Nem többet – illetve még annyit sem –, mint amennyit a jelenlegi szerbiai alkotmány megenged, s csak egy töredékét annak, amit a Milosevics-rezsim idején – alkotmányellenesen – megvontak tőle. Az 1979-es alkotmányban szavatolt jogokhoz képest – akkor a tartomány széles körű autonómiával rendelkezett, saját alkotmánnyal, törvényhozási joggal, végrehajtó hatalommal, saját igazságszolgáltatással – az omnibusztörvénnyel visszaszármaztatott hatáskör alig több a semminél. A tartomány jelenlegi helyzetéhez képest azonban ragyogó siker, hiszen megállítja a Vajdaság kiszipolyozását. Életbelépésével az itt fizetett adók fele itt is marad, s ez nem kis pénz. Itt marasztalja a pénzt az is, hogy a Vajdaság a társadalmi élet 24 területén ismét a maga ura lesz. Amiről eddig a belgrádi minisztériumok és a kormány rendelkezett, azt részben a tartományi szervek veszik át. Ám nem csak pénzről van szó. A Vajdaságban élő kisebbségek, köztük a legnépesebb, a magyar kisebbség számára fontos előrelépés az omnibusztörvény, hiszen vele részben tartományi hatáskörbe kerül az oktatás, a művelődés, a tájékoztatás.
Ám nagy kérdés, hogy meddig fut ez az „omnibusz”. Egyáltalán: felveheti-e a lendületet? Ez az év ugyanis a szerbiai és a jugoszláviai alkotmányreformok esztendeje lesz. S még mindig az a legfontosabb kérdés, hogy vajon az új alaptörvény szerint Szerbia a szerb nemzet vagy minden polgár állama lesz? A Vajdaság státusára kihathat az is, hogy megmarad-e a szövetségi ország, vagy milyen irányt vesznek a Koszovóval kapcsolatos fejlemények. Az első kérdés – Montenegró maradása a föderációban – hónapokon belül tisztázódhat, a másik probléma rendezése viszont jóval hosszabb időt vesz igénybe. Akárhogy is lesz, a Vajdaság helyzetét döntően befolyásolja, hogy ebben a rendezettnek semmiképpen sem nevezhető politikai szituációban a vajdasági politikai tényezők milyen autonómiát tudnak a tartománynak kiharcolni a készülő szerb alkotmányban. Remélhetőleg ez nem lesz az omnibusztörvény szintje alatt, hiszen most nem a viszszalépések ideje van, s a vajdasági pártok nem győzik hangoztatni, hogy ez a törvénycsomag csak a kezdeti lépés a valódi autonómia teljes helyreállítása felé.
Ha az omnibusztörvény csak részben hozza meg a kívánt autonómiát a vajdaságiaknak, s ha érvénye is korlátozott – hiszen még az idén új alkotmány dönt majd a tartomány státusáról –, miért kavart ekkora politikai vihart? Az ország polgárai napokon át élő adásban kísérhették figyelemmel a parázs vitát a belgrádi parlamentben, hogy kell-e, szabad-e a soknemzetiségű, multikulturális történelmi régiónak, ám mostanára már szerb többségűvé tett tartománynak, a Vajdaságnak jogokat „adni”, hiszen a milosevicsi politika egyetlen, még érvényes eredménye éppen a vajdasági autonómia – éveken át ünnepelt – megszüntetése. Az ország megosztott, s bizonyossággal állítható, hogy a nagyobbik fele ellenezte az omnibusztörvény meghozatalát, még a névleges autonómiát is. Még a Vajdságban sem volt elsöprő többsége az omnibusznak. A szocialisták, a radikálisok attól tartanak, hogy ha Belgrád meglazítja a gyeplőt, elszaladnak a lovak a tartománnyal. Nem tudni azonban, hogy valóban a szeparatizmustól tartanak-e, vagy az nyugtalanítja inkább őket, hogy Belgrádnak le kell mondania a biztos vajdasági pénzekről. Amit az ellenzék kertelés nélkül kimondhatott, ahhoz a kormánykoalíció (DOS) egyik tagja – szalonképes retorikájára ügyelve – csak tettekben csatlakozhatott. A Kostunica vezette Szerbiai Demokrata Párt több mint negyven képviselője tartózkodott a szavazáskor, ami ugyanannyi ellenszavazattal ért fel. Az omnibusztörvény a DOS-t is alaposan megosztotta. Ezért fordulhatott elő, hogy a biztos többsége ellenére egyetlenegy szavazaton múlott, hogy általánosságban elfogadták a törvénycsomagot, aminek részleteiről még napokon keresztül vitáztak, az elfogadott módosítások pedig nem váltak a törvény javára.
Brüsszelben és Strasbourgban mindazonáltal kedvezően – a ország további demokratizálódásaként és decentralizálásának kezdeteként – értékelték az omnibusztörvény elfogadását, ami – a pozitív nemzetközi megítélés – egyébiránt Djindjicsék számára valószínűleg az omnibusztörvény legfontosabb célja és eredménye. A támogatásra szoruló Belgrádnak most erre van leginkább szüksége.