Alámerült Atlantiszom

A történelmi Magyarország szélén fekvő Szakolca városában Gvadányi József kúriáját keresés nélkül is megtaláltam, de a sírjára, bár összejártam a temetőt, nem akadtam. Itthon kiderült, hogy nem ott kellett volna keresnem. Az olasz eredetű Gvadagni család a XVII. század vége felé került Magyarországra. (Erről részletesen a közeljövőben szólnék.) Most hosszan idézek Szalatnai Rezső könyvéből. Ennek magyarázata: nem nagyon tudnék mit hozzáfűzni azokhoz a lélekkel teli szép sorokhoz, amelyek a generális-poétáról és a városháza közelében álló díszes kúriáról szólnak.
A képen jól látszik a tetőn a három széles, magas pajzsú, a házfallal egy síkban kiszögellő tetőnyílás. „A középsőn, amely a legnagyobb, a nyílás helyén nemesi címer domborodik. Kétfelől csokorba fogott ágyúcsövek s zászlók és fegyverek közt egy merész pillantású sas látható. Már elkopott a sas mellén a címerpajzs: rózsaszál egy néger fiú félig kinyílt szájában. 1887-ben ünnepélyesen helyezték el a ház falán látható fehér márványtáblát, mely hamar megmagyarázza, kit tiszteljen a néző e ház urának: »E házban lakott gróf Gvadányi József magyar lovas generális és koszorús költőnk…«
Pontosan 1783-ban telepedett le Szakolcán a nyugalomba vonuló Gvadányi József (anyai ágon Forgách Simonnak, Rákóczi jeles generálisának leszármazottja, amit büszkén emlegetett). Földje, háza volt itt felesége révén. A jeles huszártiszt, aki Hadik óbester oldalán részt vett Berlin elfoglalásában, szokatlan dolgot mível: kard helyett tollat ránt, ír. Képzeljünk el egy kedélyes, örökké tréfálkozó, fáradhatatlanul udvarló, jó gyomrú, anekdotázó generálist, aki csöppet sem forrongó lélek, inkább operettfigura, amint »nekikeseredik a czopf és vukli daczára« Mária Terézia és II. József németesítő politikája láttán. Csak Bécsben kezdődik az élet? Ez a mi hazánk! – kiáltja nem is halkan, hanem robbanva.
Pontosan az ellenkezőjét míveli annak, amit társadalmi osztályának tagjai csinálnak Bécsben gyáván, gerinctelenül, hazájukat kiárusítva. A tábornok lelkesedik anyanyelvéért, a jó hazai szokásokért, a törvények megtartásáért, emberséges modorért, kívánja a becsületes munkát, a kötelességtudást mint nemzeti erényeket. Versei nem a lelket kavarják fel, hanem a gerincet egyenesítik. Éveken át falusi kvártélyokban lakott paraszti huszárjaival, Háry Jánosok vették körül, vidéki szegény nemesekkel mulatott, vadászgatott, elleste mondásaikat, anekdotáikat, észjárásukat. Ebből élt Szakolcán. Kazinczyék fanyalogva olvassák a sarkantyúpengésre járó rusztikus rímeket. De amit az öregúr leír, hitelesen igaz, az élet hamva rajta… Itt halt meg, ebben a házban 1801-ben. Második felesége, a magyar konyhájáról s kedves modoráról sokat emlegetett Szeleczky Katalin a főúri családok hagyományos temetkezési helyére, a ferencesek templomába temette el. Ötven évvel később, mikor meghalt Gvadányi egyetlen fia is, rokonai, a Horeczkyek kivették a kriptából, s első felesége, báró Horeczky Franciska mellé helyezték végső nyugalomra a Szenechez közel eső kis falu templomába.”