Az őstermészet emlékei: rejtőző sziklagyepek

Szepesi Attila
2002. 02. 06. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Ha a budai hegyekben barangolva az ember egy őzlábgomba vagy harangvirág csábításának engedve letér a jelzett turistaútról, aztán újabb és újabb gombák vagy virágok csalogatják maguk után, belevész a maradék vadonba, és rátalálhat egy-egy sziklagyepre. Ezek a sziklagyepek sokszor egészen parányiak, alig szobanagyságúak, a növényzetük mégis különleges és élesen elüt a környező erdők és bozótosok élővilágáétól. Már kora tavasszal felüti a fejét a sokszor sziklagörgeteggel tarkított pázsiton a tavaszi hérics bolyhos szárú, aranysárga virága. Mellette a leánykökörcsin lila, tulipánra emlékeztető szirmai bókolnak a szélben. És az előbbiek még el sem virágoztak, amikor a fürtös gyöngyike kékeslila fürtjei ütik fel itt is, ott is a fejüket. A szomszédságukban meg törpe íriszek – magyar nevükön: nőszirmok – virítanak kardforma levelükkel és hol lila, hol citromsárga, hol fehér, hol pedig az említett színek egyvelegével tarkázott szirmaikkal. Feltűnnek ezeken az apró sziklagyepeken egy jellegzetesen alföldi, síkvidéki növény, a pusztai meténg nyurga, lilavirágú tövei is, hangulatosan elegyülve a különféle kőtörőfüvekkel, meg a sárgás pénzlevelű lizinka földön futó, ágbogas indáival, amelyekhez szívesen társulnak a különféle kisebb-nagyobb pimpók. És ugyanitt virítanak, igaz, már a tavasz meg a nyár határán, az impozáns sárga sisakvirágok, amelyek latin gyűjtőneve, a digitális arra utal, hogy szívre ható gyógyanyagot tartamaznak. És velük virít a turbánliliom meg a hatalmasra megnyúló nagy ezerjófű is. Utóbbinak az a különlegessége, hogy gyúlékony illóolaj kering a szirmai körül, ami gyulladást okozhat a hozzáérő kézen.
A nyári nap ereje, a menetrendszerű júliusi–augusztusi aszály azután többnyire felperzseli a sziklagyepek burjánzó növényeit, és csak a szőke árvalányhaj fürtjei emlékeztetnek a korábbi dús virágzásra. És ahogy a növényi élet pezsgése alábbhagy, az a tengernyi rovar is eltűnik, amelyek pedig tavasszal ellepték ezeket az őstermészetre emlékeztető pázsitokat. Az ember hiába keresi a rögök közt napfürdőző kék nünükéket, amelyek messziről páncélozott potrohúnak látszanak, holott valójában puhák és védtelenek. És nyomuk veszett a futrinkáknak meg a lomha butabogaraknak is, amelyekről nem tudni, miért kapták ezt a dehonesztáló nevet – semmivel sem okosabbak vagy butábbak a többi, fűben szertebarangoló, ágbogak közt futkosó, göröngyök árnyékába lebúvó társuknál, a cincéreknél, holyváknál és bodobácsoknál vagy azoknál a sáskáknál, amelyek türkizkék és citromsárga szárnyon röpülnek egyik kórótól a másikig.
Itt-ott egy lábatlan gyík napozik, hangulatos régi magyar nevén: kuszma. Ártalmatlan lény, amelyet sokan kígyónak hisznek és elpusztítanak, mert valóban hasonlít a kígyókra, holott kurtább azoknál, és rézveres meg eozinkék pettyek tarkázzák a törzsét. Gyíkféle, de a lábát elveszítette már, kígyószerű életmódja miatt. És a kiszáradt kórókon gyakran meg lehet figyelni az őstermészet egyik túlélőjét, az imádkozó sáskát – más nevén ájtatos manót –, ahogy a kóró hegyén leskelődik. Csak a nevében ájtatos, valójában még a saját fajtársait sem kímélő ragadozó ez a nagyra nőtt, zöld vagy drappos-barnás színű rovar.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.