Ha a budai hegyekben barangolva az ember egy őzlábgomba vagy harangvirág csábításának engedve letér a jelzett turistaútról, aztán újabb és újabb gombák vagy virágok csalogatják maguk után, belevész a maradék vadonba, és rátalálhat egy-egy sziklagyepre. Ezek a sziklagyepek sokszor egészen parányiak, alig szobanagyságúak, a növényzetük mégis különleges és élesen elüt a környező erdők és bozótosok élővilágáétól. Már kora tavasszal felüti a fejét a sokszor sziklagörgeteggel tarkított pázsiton a tavaszi hérics bolyhos szárú, aranysárga virága. Mellette a leánykökörcsin lila, tulipánra emlékeztető szirmai bókolnak a szélben. És az előbbiek még el sem virágoztak, amikor a fürtös gyöngyike kékeslila fürtjei ütik fel itt is, ott is a fejüket. A szomszédságukban meg törpe íriszek – magyar nevükön: nőszirmok – virítanak kardforma levelükkel és hol lila, hol citromsárga, hol fehér, hol pedig az említett színek egyvelegével tarkázott szirmaikkal. Feltűnnek ezeken az apró sziklagyepeken egy jellegzetesen alföldi, síkvidéki növény, a pusztai meténg nyurga, lilavirágú tövei is, hangulatosan elegyülve a különféle kőtörőfüvekkel, meg a sárgás pénzlevelű lizinka földön futó, ágbogas indáival, amelyekhez szívesen társulnak a különféle kisebb-nagyobb pimpók. És ugyanitt virítanak, igaz, már a tavasz meg a nyár határán, az impozáns sárga sisakvirágok, amelyek latin gyűjtőneve, a digitális arra utal, hogy szívre ható gyógyanyagot tartamaznak. És velük virít a turbánliliom meg a hatalmasra megnyúló nagy ezerjófű is. Utóbbinak az a különlegessége, hogy gyúlékony illóolaj kering a szirmai körül, ami gyulladást okozhat a hozzáérő kézen.
A nyári nap ereje, a menetrendszerű júliusi–augusztusi aszály azután többnyire felperzseli a sziklagyepek burjánzó növényeit, és csak a szőke árvalányhaj fürtjei emlékeztetnek a korábbi dús virágzásra. És ahogy a növényi élet pezsgése alábbhagy, az a tengernyi rovar is eltűnik, amelyek pedig tavasszal ellepték ezeket az őstermészetre emlékeztető pázsitokat. Az ember hiába keresi a rögök közt napfürdőző kék nünükéket, amelyek messziről páncélozott potrohúnak látszanak, holott valójában puhák és védtelenek. És nyomuk veszett a futrinkáknak meg a lomha butabogaraknak is, amelyekről nem tudni, miért kapták ezt a dehonesztáló nevet – semmivel sem okosabbak vagy butábbak a többi, fűben szertebarangoló, ágbogak közt futkosó, göröngyök árnyékába lebúvó társuknál, a cincéreknél, holyváknál és bodobácsoknál vagy azoknál a sáskáknál, amelyek türkizkék és citromsárga szárnyon röpülnek egyik kórótól a másikig.
Itt-ott egy lábatlan gyík napozik, hangulatos régi magyar nevén: kuszma. Ártalmatlan lény, amelyet sokan kígyónak hisznek és elpusztítanak, mert valóban hasonlít a kígyókra, holott kurtább azoknál, és rézveres meg eozinkék pettyek tarkázzák a törzsét. Gyíkféle, de a lábát elveszítette már, kígyószerű életmódja miatt. És a kiszáradt kórókon gyakran meg lehet figyelni az őstermészet egyik túlélőjét, az imádkozó sáskát – más nevén ájtatos manót –, ahogy a kóró hegyén leskelődik. Csak a nevében ájtatos, valójában még a saját fajtársait sem kímélő ragadozó ez a nagyra nőtt, zöld vagy drappos-barnás színű rovar.
Az új Serena Williams lehet a csodatini, aki miatt egy másik döntő is félbeszakadt
