Berlini ősz

Több mint egy éve köztudott, hogy a Német Szövetségi Köztársaságban választásokat tartanak 2002 második felében. Biztosak lehetünk benne, hogy ennek az egész világra kiterjedő jelentősége lesz, mivel az Európai Unió legnagyobb és legfontosabb országáról van szó. A kormány mesterien megtervezett propagandatámadása ahhoz a feltevéshez vezetett, hogy Schröder kancellár hatalmon marad. Ehhez jön az ellenzék meglehetősen rossz állapota, amely látszólag az összes területen alulmarad a Szociáldemokrata Párthoz képest.
Látszólag.
A kormány egészen a közelmúltig tartó óriási sikere elsősorban abból a törekvéséből ered, hogy a Kereszténydemokrata Unió (Christliche Demokratische Union = CDU) vezetőségét a lakosság szeme láttára diszkreditálja, és hogy különösen a korábbi szövetségi kancellárt, Helmut Kohlt morálisan tönkretegye. Az adományok kérdését, amelyeket a CDU a választásokra kapott, illetve a pénztárosának zavarodott viselkedését minden lehetséges média bevonásával arra használták fel, hogy egy olyan emberről alakítsák ki a becstelenség benyomását, aki világos politikájával véget vetett a Német Demokratikus Köztársaság totalitárius uralmának, elérte a német újraegyesítést, és emiatt joggal tekinthető az utóbbi évek legnagyobb német személyiségének. A hazug támadások nem utolsósorban a parlamenti bizottságoknak köszönhetően kaptak széles publicitást: a bebizonyítatlan vádaskodások döntően hozzájárultak a közvélemény manipulálásához. Olyan légkört teremtettek, amelyben a megtámadottak védelmét tovább nehezítette az, hogy erkölcsi lesipuskások – Kohl a saját pártján belül – mindent elkövettek a közhangulat megmérgezése érdekében. Ezek a volt kancellár személyes ellenségei voltak, és messzemenően ők a felelősök a rágalmazás eredményességéért.
Az uniós pártok e kedvezőtlen választási helyzetéhez jött még a baloldal előretörése Európában. Sokan úgy érezhették, hogy itt egész Európára kiterjedő, általános „időjárási” helyzetről van szó. Mindez erős hatást gyakorolt számos opportunistára. A baloldal győzelmének az lett a következménye, hogy a szociáldemokraták eszközként tudták felhasználni az Európai Uniót. A Szocialista Internacionálé immár kilenc olyan állammal számolhat, ahol baloldali pártok ragadták meg a kormányrudat, mint ahogy ez meg is mutatkozott az Európa Tanács személyi kérdésekben és a politikai irányultságban meghozott döntéseiben. Ezek után egyáltalán nem volt meglepő, hogy különösen az amerikai sajtóban Európát mint szocialista vagy legalábbis szociáldemokrata földrészt jellemezték. Ezt a benyomást erősítette az a tény is, hogy az unió legfontosabb államai: Németország, Nagy-Britannia és Franciaország a baloldali többséghez számíthatók.
A gazdaságban is ez az összkép uralkodik, ami még nyilvánvalóbbá vált, amikor Angliában is irányt váltottak a szociáldemokraták Blair miniszterelnöksége alatt. Nem utolsósorban a londoni kormány legjelentősebb tanácsadója, Mandelson befolyása hatására a gazdaságban egyfajta szociális fordulat következett be. A régi politikai beállítottság megtartása mellett realisztikusabb gazdaságpolitikát vezettek be, amely számos elemet átvett a kapitalizmustól, de olyan kérdésekben, mint a kultúrpolitika, messzemenően a korábbi idők célkitűzéseit követi.
Sok országban 1968 kultúrpolitikájának következményeképpen mindenekelőtt az oktatás és az igazságszolgáltatás területén terjedt el új szellemiség, amely a tömegeket is erősen befolyásolta. Ezt olyan törekvésekben lehet érzékelni, mint a „political correctness”, amely által egyesek valamiféle szellemi egységesítést szeretnének elérni.
Végezetül említésre méltó az is, hogy milyen nagy hatásúak voltak a második világháborút követő újjáépítés gazdasági eredményei, vagy hogy az újraelosztás révén, legalábbis kezdetben, megteremtették a jólét érzetét. Ezt sokan érthető módon azzal az érzéssel üdvözölték, hogy az állítólagos új gazdaságpolitika nemcsak a veszélyeket szüntette meg, hanem megnyitotta az utat a tartósan növekvő jólét előtt is.
Ebben az eufóriában megfeledkeztünk a politika és a gazdaság azon régi tanításáról, hogy a fellendülést mindig hanyatlás követi. Még Németországban is szem elől tévesztették azt a szabályt, hogy amit az állam kiad, azt a polgároktól kell megszereznie. Figyelmen kívül hagyták azokat az egyszerű kérdéseket is, amelyekre egy okos német nemzetgazdász az Ádám óriás visszavág című, kevesek által ismert könyvében kísérel meg magyarázattal szolgálni kortársainak.
Az Európai Unióban Németország, amely Helmut Kohl alatt az első helyen állt gazdaságilag, egyre inkább talajt vesztett, és ez odáig fajult, hogy ma a gazdasági növekedésben az utolsó helyre került. Európa más országaiban is érezhető ez a fejlemény. Így az euró korábbi tetemes árfolyamzuhanását is minden lehetséges indokra visszavezették, csak arra nem, ami a leglényegesebb lenne: az euróban az unió tagállamainak gazdasági ereje fejeződik ki, és ennek árfolyamváltozásait nem lehet valamiféle pénzügyi varázslattal indokolni. Ezért joggal állította egy prominens professzor, hogy az európai devizák árfolyam-ingadozásait a tagállamok kormányainak gazdaságpolitikájával, nem pedig az euró gyengeségével kell magyarázni.
Ezt szemmel láthatóan növekvő számú választó ismeri fel. Hosszú idő óta most került előtérbe először a gazdaságpolitikai kérdésekről folyó eszmecsere. Azok a politikusok, akik kezdik ezt érezni, az utóbbi időben erre a kérdésre helyezték a hangsúlyt, és megállapították, hogy érdekli a tömegeket, így a választásokat is befolyásolhatja. Ez azonban csak gyengíti az olyan személyek helyzetét, mint Schröder kancellár, aki nemrég még megpróbálta megnyugtató kijelentésekkel túlharsogni a közeledő válságot, illetve politikai placebókkal elhárítani a nehézségeket. Ennek egy ideig még lehet hatása, de hónapról hónapra egyre kisebb.
Aki figyeli Európa politikai képének alakulását, láthatja, hogy folyamatosan változik. Egyre több szakértő beszél politikai fordulatról, amely Ausztriával kezdődött, Olaszországgal, majd Dániával folytatódott, és lehet, hogy Franciaországban, illetve Portugáliában teljesedik ki. De a legnagyobb jelentőségűek egész Európa számára a németországi fejlemények lesznek, amelyek a szeptember 22-i választásokon érik el a tetőpontjukat.
A kép magában Németországban is megváltozott. Néhány hónappal ezelőtt még szinte biztosnak látszott Schröder kancellárnak és kíséretének a sikere. A szövetséges pártokból álló ellenzék reménytelenül szétesett, és úgy tűnt, képtelen akár a jelöltek kérdésében megegyezni. Noha igaz, hogy e pártok támogatói hónapok óta egyértelműen Bajorország miniszterelnöke, Edmund Stoiber mellett álltak ki, ami érthető módon éppúgy jelenti e férfi személyes sikerét, mint pártja, a Keresztényszociális Unió (Christlich-Soziale Union = CSU) megbecsülését, amely a korábbi fejlemények dacára továbbra is Bajorország vezető ereje maradt, és a széttöredezett pártok közül egyedül tudott egységes közösségként bemutatkozni. Voltak egyébként a nagyobb uniós párt, a CDU hierarchiájában is olyan magas rangú funkcionáriusok, akik továbbra is arra törekedtek, hogy akadályozzák Bajorország jelöltjét. Mindent megkíséreltek, hogy vele szemben másik jelöltet „építsenek fel”, és még a legutóbbi időkben is mesterségesen gerjesztett demonstrációkkal azt a benyomást akarták kelteni, hogy van alternatívája Stoibernek. Szerencsére Angela Merkel asszony elég okos volt ahhoz, hogy felismerje a helyzet igazi tétjét, és levonja a megfelelő következtetéseket. Mostanra már biztossá vált, hogy a döntés minden intrika ellenére megszületett.
Ezzel letisztult Németország politikai tájképe. A választásokat azonban még egyáltalán nem nyerte meg Stoiber. A néhány hónappal ezelőtti, szinte kilátástalan helyzettel szemben viszont ismét van igazi alternatívája a jelenlegi a kormánynak. A nagyszámú választó, amely nemrég Hamburgban a régi struktúrák ellen lázadozott, ismét egy erős személyiségbe vetette a bizalmát. A korábban uralkodó defetizmus eltűnt. Miközben a jelenlegi kormánypártok nehéz, védekező kampányra készülnek, a CDU–CSU választói hirtelen új ösztönzést kaptak.
Mindazonáltal nem szabad elfelejteni, hogy a politikában a győzelem mindig bukásba fordulhat. Ez már megtörtént egyszer, amikor Franz Josef Strausst a Kereszténydemokrata Unió közös jelöltjének állították, és utána a CDU vezetői sok tartományban szinte semmit sem tettek érte, amivel szisztematikusan a pesszimizmust terjesztették. Ezért joggal mondhatjuk, hogy a CDU jelenleg nagy próbatétel előtt áll. Bizonyosan létezik a soraiban egy többség, amely hosszú ideje nyilvánosan vagy egyénileg a Stoiber jelölése mellett foglalt állást. Azonban vannak mások, akik még mindig azt hangoztatják, nem lenne szabad megengedni, hogy egy bajor legyen Németország kancellárja.
Most nemcsak Németországról van szó, hanem egész Európáról. A német választások eredménye Németország óriási politikai és gazdasági befolyása folytán az Európai Unió egészének a jövőjét is meghatározza. A béke biztosítása is tét, mert csak egy erős Európa maradhat fenn olyan viharos időkben, amilyeneket manapság élünk.
(Fordította: Lipthay Erzsébet)