Én nem tudom...

Én nem tudom, van-e olyan ember, aki szeret hajnali fél négykor a Für Elise dallamára ébredni, ahogy azt a kaputelefon intonálja. Ugyanis a fél négykor zenélni kezdő kaputelefon jót nem jelenthet. Nem is a kedves rokonok jöttek meg Göcsejből, nem is Medgyessy levelét hozza a postás, a hang, amely arra késztet, hogy előmássz takaród alól, csakis rendőrre utalhat, aki ugyan nem Recskre akar vinni, hanem mihelyst felveszed a telefonkagylót, azt mondja: „Uram, feltörték a kocsiját.”
Ezzel a bejelentéssel várhatna tán reggel kilencig is, vagy rád bízhatná, hogy magad vedd észre a bezúzott ablakot, de neki szolgálat és védés közben kötelessége téged kiragadni az álom karjaiból, s arra bírni, hogy fáradj le a mínusz 15 fokos utcára pizsamára húzott nagykabátban. Így ott toporoghatsz a kocsi mellett, míg ki nem jön a helyszínelő, aki a károdat felméri, amit a biztosító aztán a cascódra megtérít, oly módon, hogy egy fillért sem fizet, mivel az önrészed ötvenezer forint, a kár pedig negyvenkilencezer-ötszáznyolcvankilenc.
A rendőr udvariasan közli, hogy állampolgári bejelentésre jöttek ki járőrkocsijukkal száguldván, ám a tettesek addigra olajra léptek, fekete jumbó sapkában, még azt sem lehetett biztosan megállapítani, hogy a hátrányos helyzetű kisebbséghez tartoztak-e, bár fürge mozgásuk és a hebrencsség, amelyet a kocsi feltörésénél tanúsítottak, erre utal. Pánikszerűen menekültek, szép piros zseblámpájukat is hátrahagyva, ezt – károm enyhítésére – akár magamhoz is vehetném, éjszakai horgászat céljára, ha nem volna bűnjel, amelyet a hatóságok felhasználhatnak a nyomozáshoz, bár maga a nyomozás ritkán hoz eredményt, s mivel a latrok a kocsiból csak egy rossz pulóvert vihettek volna el, a nyomozás úgyszólván felesleges. Szerencsére a bejelentést tévő utcai állampolgár tudta, hogy én vagyok a feltört autó tulajdonosa, mondja a rendőr, így sikerült velem kapcsolatba lépniük, most azonban, ha megengedem, visszaülnek a járőrkocsiba, mert kutyahideg van. Szerintem az lett volna a szerencse, ha az állampolgárnak fogalma sincs, kié a kocsi, s alhatok reggelig. Miután megtudom, hogy a helyszínelők egy-két órán belül itt lesznek, a kutyahidegről Natasa jut az eszembe, gondolom, megmentem a feleségemet a korai keléstől, s lehozom a család szeme fényét pisilni. A latrok neki tettek szívességet, rá se ránt a tizenöt fokos fagyra, a hóban matat, miközben kiderül, hogy két másik kocsit is feltörtek az utcánkban a pancserok. Tőlem a gyárilag kódolt rádiómagnót megpróbálták elvinni, de a bicskájuk szó szerint beletörött, a kesztyűtartót – amely nyitva volt – pajszerrel fölfeszítették, s széttúrták a Volskwagen által nagyképűen „fedélzeti irodalomnak” nevezett szervizkönyvet.
Felviszem Natasát, kicsit melegszünk, aztán ahogy éppen elbólintanék, jön a Für Elise, jelezve, itt a helyszínelő. Natasa újra velem tart, hajnal még nem hasad, a nyomozóval örömmel egymásra ismerünk: a nyolcvanas években kétszer is „helyszínelt” nálunk, amikor betörtek a lakásunkba, valószínűleg szintén hátrányos helyzetűek. A tarr nyomozót Ed McBaintől kölcsönözve, Meyer Meyernek nevezzük a családunkban; megkérdi, hogy még mindig „írogatok-e”, aztán ő írogat, jegyzőkönyveli a kárt, illetve azt, hogy kár az ablakért. Én előrelátóan egy papírt teszek a szélvédőre, amelyen ez áll: „Tudok a betört ablakról. Kérem nem felszólni a kaputelefonon.” Ez a jó szándékú, éber szomszédoknak szól. Elköszönök Meyer Meyertől, az ő arca egészen szürke, két napja egyfolytában helyszínel.
Reggel a bezúzott ablakú kocsival megyek interjúra Mádl Ferenchez, a kormányőrök sajnálkozásukat fejezik ki, majd az interjú során az államelnökkel megállapítjuk, hogy javul a közbiztonság; a magam részéről – tanújelét adva politikai érettségemnek – a saját egyedi esetemből nem általánosítok. Másnap bemegyek egy papírboltba, valami áttetsző műanyagot keresek, amivel pótolni lehet az üveget. Mi, ha feltörik a kocsinkat, mindig ezt szoktuk használni, mondja a boltos, és széles, áttetsző ragasztószalag-tekercset nyom a markomba. Igaza van, kitűnő ablakot ragasztok, szebb, mint az eredeti.
Hogy kicserélem-e valaha is üvegre, én nem tudom…