Otromba játék a szavakkal

Eörsi István író tavaly átlépte a hetedik ikszet. Ezt csupán azért fontos, vagy inkább érdekes megemlíteni, mert az ember elgondolkodik: vajon mi az ördög hajtja egyre lejjebb, az írásfüggőség egyre mélyebb bugyraiba ezt a valamikor színvonalas szépírásra is képes tollforgatót? Bohumil Hrabal ennyi idős korában a Sörgyári capricciót írta, és bűbájos prágai történeteket – de hát az másfajta élet és irodalom.
Eörsi mostanában a Medgyessy mellett elkötelezett Népszava meglehetősen egyhangú véleményoldalán szokott betűkkel megtölteni papírfelületet, időnként a Magyar Hírlap hétvégi magazinjában tűnik fel a neve szerzőként. A jobb időket – és írásokat – látott újság január utolsó szombatján megjelent Ahogy tetszik rovatában az egész oldalas nyitó cikk is az ő műve „a terrorról és az ő házáról”, annak alkalmából, hogy az egykori Andrássy, Sztálin stb. út 60. számú házában hamarosan kiállítás nyílik a huszadik századi önkényuralmak mementójául.
Pontosabban ez az Eörsi-írás címe, holott szinte végig másról szól: leginkább a szerző keresetlenül megfogalmazott magánvéleményéről a jelenlegi kormányt, az igazságszolgáltatást, az egyházat és a köztársasági elnök választási „leleményeskedését” illetően. Az alábbiakban idézek a cikkből egy szép csokorra valót.
A nyilas és ávós rémuralom készülő múzeumának ürügyén Eörsi azzal kezdi mondókáját, hogy „ennek a kormánynak csaknem négy év alatt egyetlenegyszer sem kellett megbánnia, ha imádott passsziójának hódolva törvényt szegett”, hiszen „előbb-utóbb olyan bíróság elé kerül a vitás ügy, mely a kormány álláspontját azonosítja a törvényesség követelményeivel”. Majd lentebb így folytatja: „megfélemlítették az ügyészi és bírói kart, korlátozták a hatalmi ágak önállóságát, bedarálták a legfőbb bírót, lemondatták a legfőbb ügyészt, majd egy nyegle pártkatonát neveztek ki a helyére, aki annak sem érzi szükségét, hogy a látszatra ügyeljen. Ezért aztán a kormányzat már minimális kockázat nélkül is áthághatja a törvényeket és előírásokat.” Érdemes úgy olvasni ezeket a súlyos állításokat, hogy közben azokra az ellenzéki vádakra gondolunk, melyek szerint a kormány korlátozni igyekszik a sajtó- és a véleménynyilvánítás szabadságát. Talán még a Magyar Köztársaság független bírói kara, és a legfőbb ügyész is szóra érdemesnek találhatja a fentieket.
Már a terrorcikk felénél járunk, amikor a szerző még mindig jogi problémákkal bajlódik. Azzal például, hogy a kiállítás rendezői „egy Mikus-művet szórakozottságukban a jogtulajdonos engedélye nélkül építettek be a múzeumukba”. Eörsit nyilván az a példátlan „fideszes cinizmus” bőszíti fel, hogy a régi becses köztéri szobraink bronzanyagából öntött hét és félméteres Sztálin-bálvány gipszmásolatának bemutatásához, 51 év elteltével, nem kérték ki az „alkotóművész” leszármazottainak hozzájárulását. Hát milyen történelmi léptékű pimaszság ez? Azoknak a „szobrászoknak”, akik ’56. október 23-án ledöntötték a Gólemet, talán bontási engedélyt kellett volna kérniük az illetékes tanácsi osztálytól? És ezen épp az az Eörsi akad fenn, akinek szerencséje volt találkozni velük a börtönben. Rémes, mit tesz az idő egyes emberekkel…
A szerző roppant szellemesnek vélheti azon ötletét, hogy „a miniszterelnök kedvenc történész asszonyának” fel kellene állítania egy hasonló inkvizíciós múzeumot az esztergomi bazilika tőszomszédságában, ahol olyan képeket lehetne mutogatni, amilyet ő látott Mantovában: egy férfi lóg rajta fejjel lefelé, akit „két egyházi hivatalnok éppen fűrészel kétfelé”. Ez a látvány nagyon tetszhetett Eörsinek, mert különös kéjjel részletezi, ahogy „a fűrész fogai eltűnnek az áldozat alfelének vájatában”. (No csak, visszatérő motívum az emlékezetes Ginsberg-vers után?) Tény azonban, hogy a javasolt helyen már több mint száz éve ott található a Keresztény Múzeum, amelynek gyűjteményében tucatjával láthatók hasonló rémségek, ókori keresztény vértanúk mártíromságát ábrázoló gótikus táblaképeken. Bizonyára Eörsi e tárgybeli tájékozatlansága és antiklerikális elvakultsága láttatja vele papoknak a mártír szentet kínozó pogányokat.
Egyházi vonatkozású dologban azonban ennél jóval vadabbat is állít a cikk, egyszersmind a köztársasági elnököt rágalmazva és sértve meg. A Terror Házának február 24-re tervezett megnyitásához ugyanis Eörsi ezt a kommentárt fűzi: „ez is jó ötlet, bár meg sem közelíti szeretett államelnökünk leleményét, aki a választás időpontját úgy jelölte ki, hogy húsvét éppen a két forduló közé essen. Így ugyanis a papok közül azok, akik erre kedvet éreznek, az első forduló eredményétől függően Krisztus feltámadásának ünnepét igehirdetésen kívül pártpreferenciáik hirdetésére is felhasználhatják”. Ha nem télutó lenne, azt írnám erre: így jár, aki sokat időzik a napon fedetlen fejjel. Innen üzenem a szerzőnek – egyúttal a Magyar Hírlap illetékeseinek –, hogy a tavaszi menetrend szerint március 31.–április 1. húsvét; április 7-én lesz az első választási forduló, április 21-én a második, meg lehet nyugodni. Igazán kár, hogy a gyanúsítással Horn Gyulához csatlakozott Eörsi István fantáziája szegényes azt feltételezni, hogy „leleményes” államelnökünk a húsvét időpontját passzította be a két forduló közé…
Ami az írás címében ígért témát illeti, arra ezek mellett nem sok szó jutott. A szerző főként azért neheztel az épületre, mert azon nyilaskeresztet kell látnia, mondjuk „a szomszédos Lukács kávéházból, egy kapucsínó mellől”. Nézzen mindenki nyilaskeresztet? – háborog, míg a törvényeink szerint szintén tiltott önkényuralmi jelképnek számító szovjet csillagot egy szóval sem sérelmezi, ami persze nem meglepő Eörsi 1956 előtti, szélsőségesen sztálinista életszakaszának és irodalmi munkásságának ismeretében.
A kommunizmus áldozatainak emléknapját illetően az a gondolat bántja a cikkíró érzékeny lelkét, hogy „mit szólnak majd a terrorok áldozatai, ezek hozzátartozói, leszármazottai vagy az iszonyattal bármilyen okból konfrontálódni nem akaró, vagy nem tudó emberek a tolakodó kegyeletnek ehhez a visszataszító megnyilatkozásához?” Márpedig emiatt neki nem kéne fájjon a feje. A körmönfontan feltett kérdés mellé viszont oda lehetne tenni egy másikat: vajon mit szólnak azoknak a náci koncentrációs táborokban elpusztult zsidó származású, törvénytisztelő, becsületes magyar honfitársainknak a hozzátartozói, leszármazottai ahhoz, hogy 2000 novemberének végén a Pest megyei Monoron, amikor a rendőrök önkényes lakásfoglaló cigányokkal szemben éppen jogszerű intézkedést foganatosítottak, a Budapestről leruccant Eörsi István céklaszínű fejjel, hörögve azt üvöltözte: „Auschwitz, Auschwitz!” Én az ő helyükben nem nagyon örülnék az effajta kéretlen „kegyeleti árukapcsolásnak”.
Összegezve az olvasmány tanulságait, elmondható, hogy Eörsi dolgozata egy nagyon szubjektív, sötét színekkel lefestett országkép, amelyből mellékesen a szerző elfogult, szélsőségesen baloldali világképe bontakozik ki. Ha egy bármily „jó nevű”, életkora szerint megfontoltnak vélhető tollforgató ily mértékben elrugaszkodik a valóságtól, ilyen otrombaságokra és ostobaságokra ragadtatja magát, egy magára adó szerkesztőségnek nem kellene a cikket kitüntető helyen és minden kontroll nélkül leközölni.
Persze ez is csupán nézőpont kérdése.