Paprika Jancsi bódéja és az ördögmalom

Jókai Mór hangulatos „tájrajzai” között találjuk azt a feljegyzést, amely a XIX. század második felének Városligetébe kalauzolja a kíváncsi olvasót. Előbb megemlíti, hogy alig félszáz évvel korábban a tájat bemutató Haufler „a Városligetben csak egy, fogyatkozásairól nevezetes vadont lát, ahol sok a por, kevés a víz, drága az étel, nincsen világítás, unalmas a mulatság…”
Ebbe a vigasztalan állapotba hozott örvendetes változást a nevezetes Sugár út megalkotása. Az Andrássy út építésével párhuzamosan elkészültek a Liget kiállítási palotái és díszépületei, velük harmonizálva pedig felépült az állatkert, a jégpálya csarnoka, a cirkusz és a nyári színház is. „A Városliget bejáratánál mindjárt egy gyönyörű körtér fogadja a látogatót, üde pázsíttal borítva… Balra rögtön festői panoráma nyílik a tó felé, mely a szigetet körülfogja, és hattyúk között tarkaruhás ünneplő ifjúság hasítja a sík víztükröt csónakjaival. A regényes tóparton, a terebélyes fák alatt továbbhaladva, az oroszlánok bömbölése jelzi már előre, hogy az Állatkert közelébe jutottunk, mely kertnek is gyönyörű…, aklaival és félszereivel, melyek a bennük lakó állatok hazájának építési modora szerint vannak megalkotva… Szintén az Állatkert nyílt terén jelennek meg a légkirályok és királynők, kik toronymagas állványokra kifeszített köteleken táncolnak és vasparipáznak végig. A léghajózók, kik ballonjuk trapézán mutogatják hajmeresztő művészetüket, és a tűzijátékok nagymesterei, kiknek pirotechnikai mutatványai közmondás szerint meg szokták hozni a várva várt esőt…”
Ezután a „nép cirkusza” fölött tart szemlét az író, hiszen az igazi nagycirkusszal szemben tanyáztak az alkalmi kóklerek és mutatványosok, erőművészek és egyéb furcsa szerzetek. Apró marionettszínházak meg a „kísértet-színház, rémjelenetekkel és bűvészi csodákkal. Nem hiányzik közülük az obligát Paprika Jancsi bódéja sem. Amott élőképeket mutogat egy szép barna hölgy, akinél csak az a fölösleges természet ajándéka, hogy nagy bajusza és kerek szakálla van. Erős versenyt támaszt ellenében a kígyós leány, aki boa constrictorokat csavargat a dereka körül és aligátorok torkába dugja a fejét”.
És a furcsa szemfényvesztők sora folytatódik. Itt emberarcú kakas riogatja a nagyérdeműt, amott egy sátorban „az alvajáró kisasszony mágneses álmában mindenkinek megjósolja, amit legjobban kíván. Aki gyorsan meg akar gazdagodni, útjában leli a népes lutrit. Aki az ereje nagyságáról akar hiteles adatot nyerni, ott találja az erőmérleget, a nagyfejű automata négert, aki egy ötkrajcáros pofoncsapásért akkorát ordít, amekkora az ökölcsapás volt”. És vannak „lövősátrak”, amelyekben vízsugáron táncoló tojásokat lehet lepuffantani. És szállnak a léghajók, mellettük pedig ott tündöklik a „muszka csúszkapálya, mely híven adja vissza a nagy tengerhullámon ringó csónakban érzett izgalmakat”. A „moment-fotográfus” pedig, a forgatag egyik fő-fő attrakciója, „olcsó pénzért odavarázsolja karöltő arcképeinket a zselatin-lapra…”
És forognak az ördögmalmok, mai nevükön körhinták, festett hintóikban a hölgyek ülnek „hű szeladonjaikkal”. És nem kerülik el az író figyelmét a bódék előtt ácsorgó – többnyire olasz – kikiáltók sem, akik a sátorba csalogatják harsányan a bámészkodókat, szakszerű előadást rögtönözve magnetizmusról, hipnózisról, meg a kígyók természetrajzáról „igaz szittya magyar nyelven”, mint azt az író – akit láthatóan megragad a tarkabarka vásári sokadalom – némi malíciával megjegyzi.