Párizs és Texas között

Honnan terjed a nyugtalanság: délről északra vagy északról délre? Annak idején, mondjuk húsz-harminc évvel ezelőtt nem volt vitás, hogy Castro Kubája volt a fenyegetés fészke, bár sokan voltak, akik a „reakciós tábornokokat” hibáztatták Brazíliában, Argentínában, Peruban. Mindezek ellenére Dél-Amerika aránylag békés terület volt az Egyesült Államok védelmi zónájában. Washingtonban felmerült időnként a terv (Kennedy és Johnson elnökségének idejében), hogy az egész nyugati hemiszférát egy nagy közös piaccá változtassák, és valóban megalakult ennek a magva, a Mercosur („déli piac”) – de nem sok sikerrel. Mindegyik országnak megvan a baja társadalmi és gazdasági síkon, de Washington a karnagy ebben a zűrzavaros koncertben. Washington viszont most mással van elfoglalva. Csak azt a zajt képes meghallani, amit Argentína csap, mert ennek az országnak forradalmi hangulata elterjedhet Mexikóig is, az amerikai határig.
Tudni kell, hogy ez a kontinens egyáltalán nem homogén, profilja attól függ, mikor „fedezték fel” a konkvisztádorok, milyen hasznot húzott egyikből-másikból az anyaország, milyen összetételű volt az európai bevándorlók zöme. Mindezt figyelembe véve állítsuk ki a bizonyítványt: érdem szerint vagy nem, Argentína kivételes eset azzal, hogy eredetében nincs indián vér (ez nem egészen igaz, de az argentinok állítják), hogy Madridot, főleg Párizst követte divatban, hogy a kontinentális kultúrában vezet. Abban is első, hogy az elit birtokai óriási kiterjedésűek (egyiket lovon bejártam, a végtelenbe vittek a híres perui lovak, amelyek jól tudnak kapaszkodni a keskeny hegyi ösvényeken), és hogy az elit magát kiskirálynak tartja. Mikor az európai mintákat követve 1943-ban Juan Perón tábornok került uralmi helyzetbe (feleségével, Evitával), a gazdag és szupergazdag burzsoázia mindent megtett, hogy az elnököt lejárassa, és annak feleségét lehetetlenné tegye szalonjaiban. Egyfajta belháború dúlt az „ing nélküli” (descamisados) proletárok és az elit között, amelynek most sincs még vége. Ismét a peronista párt van uralmon (január 1-je óta), mert a liberálisok csődöt mondtak.
Szocialisták-e Perón távoli követői? Nehéz erre felelni. A választófal megmaradt, a nagytőke menekül, a nagybirtokosok csőd elé néznek, mert az export stagnál, a pénz értéktelen. A „reakciós” főtiszti kar nem álmodhat közbelépésről, őket a baloldali sajtó már a falklandi háború alkalmával elítélte. (Chilében fordított a helyzet: a hadsereg presztízse nagy, beleszólása a közügyekbe – lásd Pinochet – elvárt.)
A peronisták ereje persze elkopott Juan Perón óta, és a nagyburzsoázia, amely soha sem bocsátott meg Evitának és megalázó viselkedésének, szintén keresi az útját – és a pártját. Emlékszem beszélgetéseimre Salta városában (borászati vidék, közel Bolíviához) fél tucat ügyvéd-birtokossal: nem látták be azt az elemi tényt, hogy az alsóbb rétegeknek is juttatni kell a nemzeti gazdagságból. Inkább Washington felé néztek – 1986-ot írtunk –, és készítették menedékhelyüket a párizsi luxusszállodák suite-jeiben. Egyik ismerősömnek csupán egyetlen bélyeget kellett eladnia a gyűjteményéből, hogy kifizessen egy ilyen párizsi körutazást!
A jelenlegi helyzet nem meglepő, Argentína önmagát tartja a félteke kulturális vezetőjének – a többi pedig ebből következik: az egyház szakrális pozíciója, a tehetősebb fiatalok Harvard Business Schoolban való taníttatása, az évi bevásárló körút most már inkább New Yorkban, mint Párizsban. Az egymást követő köztársasági elnökök nem tudták, nem akarták a dolgok folyását akadályozni; s mint ilyen esetekben történik, a korrupció terjed, a tüntetések elharapózódnak, az „expertek” varázsorvoslású receptekkel próbálkoznak, a Nemzetközi Valutaalap egyszerre a remény megtestesítője és a kiátkozott világuralmi politika központja.
Juan Perón maga is érdekes kombinációt képviselt. Bizonyos fokig caudillo volt (kiskirály és demagóg), aki a nemzeti hős szerepében tetszelgett, ugyanakkor populista volt a roosevelti demokratizmus nélkül. Argentínát ki akarta emelni a másodlagos szerepből (az Egyesült Államok mögött), ugyanakkor a hadseregben bízott, melynek főnökei sokszor operettfigurák vagy vallási vezetők voltak inkább, mint egy modern állam hadászati szervezői. Ez a vonalvezetés valósággal napok alatt omlott össze, mikor ez a tábornoki kar (bájos urak voltak, de nem sokkal több) provokálta Thatcher asszonyt a Falkland (az argentinok számára Malvinas) szigetcsoport hovatartozásának ügyében. Jelen voltam ez időben Buenos Airesben: szenvedélyes hazafiság, de gyenge szervezés. A tengerészeti minisztérium inkább egy kápolnához volt hasonló, mint egy főhadiszálláshoz. A vesztes háború arculcsapásként érte az országot, annál is inkább, mert a peronizmus előtt Argentína függő viszonyban volt Nagy-Britanniától; a Malvinas-konfliktus emlékeztetés volt a „gyarmatosítási” periódusra.
A kontinens, Mexikó északi határától a Tűzföldig, három kultúrközpontot ismer el: a spanyol nyelvű Mexikót és Argentínát és a portugál nyelvű Brazíliát. A versengés intenzívnek mondható Argentína és Mexikó között, és kiterjed a Nobel-díjra is: kinek van több belőle? Octavio Paz egyrészről, Jorge Luis Borges (sohasem kapta meg a díjat, állítólag mert semmi rosszat nem mondott az uralkodó juntáról) másrészről. Bár politikai közös front aligha létezik a „gringók” (USA) ellen – minden ország saját zarándokútját járja Washingtonba –, létezik egy kultúregység, például az első rangban lévő írók és publicisták textusai minden országban automatikusan jelennek meg. Lehet tehát hispanista tudatról beszélni, kontinentális büszkeségről, egy jövőbeni közösségről Bolívar szellemében. Ehhez azonban az anyagi alap létrehozása lenne az első számú követelmény.
Ez utóbbi építéséhez Argentína hozzájárulása feltétlenül szükséges, már csak azért is, mert olyan központok, mint Buenos Aires és Córdoba az Európa felé vezető hidat képezik. Az Európával való eleven kapcsolatok pedig egyfajta garanciát jelentenek arra, hogy az Egyesült Államok nem kebelezi be Dél-Amerikát. Az értelmiségi osztály is ebben látja misszióját.

Vissza a húsosfazekakhoz
TSZT
Több ezer olyan argentin várakozik EU-útlevélre a Buenos Aires-i spanyol konzulátuson, akiknek szülei vagy nagyszülei a polgárháborút és a második világégést követő időszak gazdasági válsága elől menekültek Spanyolországból az Újvilág déli felére. A londoni The Times hétfői cikkében a lap helyi tudósítója számol be azok kálváriájáról, akiknek ősei az ötvenes években tetőző kivándorlási hullám során a jobb jövő reményében érkeztek Argentínába, és akik most kétségbeesetten kapaszkodnak múltjuk e darabkájába, hogy elmeneküljenek az anarchiába süllyedt országból.
„Jogom van a spanyol állampolgárságra, mert anyámnak, aki csecsemőként érkezett ide, még mindig megvan a spanyol útlevele” – idézi a lap a konzulátus előtt kígyózó sorban állók egyikét.
Hasonló, bár kisebb sorok láthatók az olasz és – még bizarrabb – a lengyel külképviselet előtt is, mivel sokan akadnak Argentínában olyanok, akiknek szülei, nagyszülei ezekből az országokból indultak el szerencsét próbálni. „Egy mondás úgy tartja, hogy míg a mexikóiak az aztékoktól, a peruiak az inkáktól származnak, addig a legtöbb argentin a hajókról” – írja a Times, majd idéz egy másik mondást is, miszerint az argentinok azt tartják magukról, hogy olyan „olaszok, akik spanyolul beszélnek, de britek szeretnének lenni”.
A számtalan immigrációs hullámmal sok millió, főként spanyol és olasz, de más európai is érkezett Argentínába 1870 és 1976 között, ám csak azok reménykedhetnek európai állampolgárságban, akik bizonyítani tudják, hogy a szüleik vagy nagyszüleik valamely európai állam polgárai voltak.
Természetesen a spanyol gyökerekkel rendelkezők vannak többségben, és őket az is bátorítja, hogy az óhazában esetleg találnak még olyan rokonokat, akik segítenek nekik munkát találni és beilleszkedni a régi-új közösségbe. Az argentin szociológusokat a leginkább az aggasztja ebben a megfordított exodusban, hogy főképp a tanult, középosztálybeli fiatalok próbálnának szerencsét Európában, ami azzal a veszéllyel jár, hogy Argentína pont azokat veszíti el, akiket világszerte a gazdaság mozgatórugójának tekintenek.