Súgógépről olvasó nemzedék

Az utóbbi napokban politikai botránnyá dagadt a Magyarországon dolgozó külföldi tudósítók munkáját vizsgáló Kontroll Csoport elemzése. A civil szervezet tanulmánya több külföldi újságíró munkáját is kritikával illette, de mi a helyzet eközben saját házunk táján? Mire számíthatunk, milyen lesz az elkövetkező tíz esztendő magyar újságírógárdája, az a gárda, amely már szabad(abb) sajtóviszonyok között sajátíthatja el szakmáját?

Szikszai Péter
2002. 02. 02. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Az újságírószakma felhígult – állítják épp azok az oktatók, akiknek kezei közül évente több száz kommunikáció szakos diák kerül ki. A munkaadók azonban elégedettek fiatal kollégáikkal, ha azok tudnak autót vezetni, értenek a szövegszerkesztőhöz és a digitális fényképezőhöz. A szakma nagy öregjei időnként a hajukat tépik egy-egy zöldfülű tudósító teljesítményét látva, és a „súgógépről olvasó nemzedék” képzetlenségét hangsúlyozzák.
A kritika jogos lehet, de könnyen visszaszállhat a bíráló fejére. Az ifjú titánok többsége ugyanis a „nagy öregek” egykori tanítványa.
Magyarországon több mint húsz kommunikációs tanszék működik különböző egyetemeken és főiskolákon. Évente több száz hallgató jut kommunikációs diplomához. Bár nem mindenkiből lesz újságíró, sokan mégis túlképzésről beszélnek. Földes Anna, a Bálint György Újságíró-akadémia igazgatója szerint nincs szükség annyi újságíróra, mint ahány bizonyítványt szerez. (De mivel hazánkban bárkiből lehet újságíró, akit önmaga vagy a munkatársai annak tartanak, a kör még bővebb és minőségileg még vegyesebb.) Más véleményen van Kerülő Judit, a Nyíregyházi Főiskola kommunikációs tanszékének vezetője:
– A szakma nem felhígult, hanem sokszínűvé vált – állítja. – A magyar médiában nagyon rövid idő alatt korábban nem létező rádiók, tévécsatornák, sajtóorgánumok, technikai eszközök jelentek meg. Ez egyrészt létszámnövekedést eredményezett a szakmában, másrészt könnyebb bekerülési lehetőséget jelentett a régebben jóval zártabb körbe.
Igaz, amilyen könnyen be lehet kerülni a pályára, olyan könnyen el is lehet hagyni azt.
– Ebben a szakmában sokan elvéreznek, a több száz végzősnek mindössze fele marad a pályán. De mivel a médiapiac átalakulóban van, újabb és újabb on-line újságok és helyi rádiók fognak indulni a közeljövőben, ezért még mindig nincs gond az elhelyezkedéssel. A hallgatók többségének már másodéves korában állása van. Ez örömteli, de sokszor okoz problémát az elméleti képzésben, hiszen a diákoknak kevés idejük jut az olvasásra – vélekedik György Péter, az ELTE média tanszékének vezetője.
– Általános probléma, hogy az új generáció az érettségi követelmények alacsonyabb szintje miatt nem rendelkezik a megfelelő műveltséggel – mondja Érdi Sándor, a Budapesti Média Intézet igazgatója. – Az iskolák többsége rákényszerül, hogy a tudásbeli fehér foltok eltüntetése végett irodalmat, történelmet is oktasson.
A kétszakosság visszaállítását a felsőoktatásban szinte minden tanszékvezető üdvözli, hiszen amellett, hogy ennek eredményeképpen a diákok „több lábon állnak” majd, magasabb műveltségi szintet is jelent a tanulók számára.
Vass László, a Budapesti Kommunikációs Főiskola igazgatója szerint ugyanakkor „hátrányos, hogy a kommunikáció a hazai felsőoktatásban továbbra is csak társszak, pedig az újságírás külföldön klasszikus stúdiumnak számít.” Az Info Rádió testvérintézményeként működő intézmény az első kifejezetten kommunikációs főiskola. A magánkezdeményezésből, állami jelenlét nélkül, szponzorok segítségével létrehozott iskola tavaly ősz óta várja a diákokat. Bár sokan az intézmény kormányközeliségét feltételezik, mert szeptemberben Stumpf István kancelláriaminiszter nyitotta meg a tanévet, a főiskolán tanít többek között Hankiss Elemér vagy a Népszabadság publicistája, Nagy N. Péter is.
– Az erős társadalomtudományi alapokra és a gyakorlatra helyezett oktatás alapelvei szerint nemcsak az újságírás megújítására, hanem az újságíróképzés megújítására is szükség van. A magyar piacon hiánycikk a szakszerűség, kevés a zsurnalisztikai műfaj, nagyobb hangsúlyt kell helyezni az etikai és kevesebbet a kereskedelmi szempontokra – magyarázza az igazgató.
Győrffy Miklós, a székesfehérvári Kodolányi János Főiskola tanszékvezetője egyenesen úgy látja, hogy „Magyarországon nincs egyetemi szintű újságíróképzés. Kommunikációoktatás van, de a kettő nem azonos. S nem biztos, hogy akad annyi szakember az országban, amennyire a számos kommunikáció szaknak szüksége lenne.”

A kommunikációdiploma becsülete

Földes Anna mégis úgy látja, hogy az igazi újságíró-utánpótlást a posztgraduális képzés biztosítja. „Mert ide többségében olyanok jelentkeznek, akik már tudatosan választják ezt a szakmát, és mivel már rendelkeznek valamiféle felsőfokú szakirányú végzettséggel, van a színvonalas szakmai képzést mire építeni. Velük könnyebb eredményt elérni az oktatásban, és ők könnyebben boldogulnak a sajtóban és a médiában is.”
A kommunikációdiploma becsülete azonban sokak szerint nem mérhető egy bölcsész-, közgazdász- vagy mérnöki oklevélhez. És nem gyakori, hogy a békebeli főszerkesztők hanyatt vágódnának egy Havas-iskolában vagy akár a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kommunikáció szakán szerzett szakirányú bizonyítvány láttán. A magán-újságíróiskolai oklevél értékének kifejezése pedig nem tűri a nyomdafestéket. A végzettséget bizonyító papír tehát nem feltétlenül jó ajánlólevél, többet ér a szakmai gyakorlat.
– A nálunk szerzett bizonyítvánnyal a hallgatók ugyan kitörölhetik a feneküket, viszont a szakmában jó ajánlólevélnek számít, hogy a Komlósi-stúdióban végeztek, mert a diákjaink több mint nyolcvan százaléka el tud helyezkedni – fogalmaz Komlósi Gábor igazgató.
Persze a legtöbb esetben a végzettség még ennyire sem számít, a munkaadónak mindössze betanított munkásokra van szüksége, és ez főként a vidéki lapokra igaz. Zöldi László Merre tart a vidéki sajtó? című tanulmányában így összegzi tapasztalatait: „Ámulva hallgatom az egyik legpatinásabb vidéki újságot irányító főszerkesztő vallomását. Kifejti, hogy ha rajta múlna, a negyven fölötti újságírókat száműzné. Ami pedig rajta múlik, azt megteszi: harminc alattiakat szerződtet, sőt inkább húsz körülieket. Pályakezdő hírlapírókat, akiknek nincs diplomájuk, ezért aztán nem is nyomasztja őket a műveltség. Az ő munkatársa legyen naprakész, értsen az autóvezetéshez, hogy gyorsan juthasson el a közeli városkába; vegye föl a tudósítás anyagát, kattintsa el néhányszor a fényképezőgépet, s amilyen gyorsan csak lehet, térjen vissza a szerkesztőségbe, üljön a számítógép elé, fogalmazza meg az egy-két flekkes cikket, tördelje is be a városka eseményeinek teret adó oldalba, aztán ugorjon át a sötétkamrába, és hívja elő a tekercset.”
A szerkesztői igények valóban megváltoztak. Az új generációnak már nem kell hitet tennie sem az írás, sem a beszéd mellett. Az alkalmassági szempontok jóval gyakorlatiasabbak. „A tizennyolc éves Vitray Tamást ma már egyetlen szerkesztőség sem alkalmazná” – mondja Komlósi Gábor. Néhány sajtóorgánumban a stílusos fogalmazásnál többre becsülik a megjelenést, hiszen egy mélyen dekoltált női riporternek szívesen nyilatkoznak az interjúalanyok. A kommunikációs iskolák ennek ellenére – szemben úszva az árral – a műveltségre helyezik a hangsúlyt. Persze az óraszámok miatt nem nyújthatják azt, mint a bölcsészkari képzés. Munkájuk sokkal nehezebb, mint néhány éve, mert a középiskolából kikerülő diákok nagy részének helyesírása és tájékozatlansága égbekiáltó, és a diplomások között is igen sokan rejtélyes körülmények között államvizsgáztak.
A kereskedelmi tévékből jól ismert, sztárnak nyilvánított műsorvezetők nagy része az ELTE-ről, a MUOSZ iskolájából vagy a Média Intézetből került ki. Komlósi Gábor irodájának falát a nála végzett hírességek bekeretezett címlapfotói díszítik. György Péter ennél szemérmesebb, ha az ELTE-n végzett Bombera Krisztináról, a Tv 2 sztárjáról esik szó. A vidéki intézmények „Akikre büszkék vagyunk” tablója egyelőre ennél is szerényebb.
Igaz, a kereskedelmi médiumok vezetőinek látszólag nincs szükségük sok sztárjelöltre (vagy csak kevés név szerepel a noteszükben): annak ellenére, hogy a szakmában túlképzés van, a hazai televíziók mégis műsorvezető-ínségben szenvednek. A tévécsatornák igazgatói a sokadik kiábrándító műsorvezető-válogatás után inkább a konkurenciától csábítják el a nekik megfelelő munkatársakat, akik többnyire nem is riporterek.
– Néhány éve még igaz volt erre a pályára, amit a diákoknak hangoztattam, hogy tehetséges eszkimónak mindig akad fóka. – mondja Földes Anna igazgató.
A hazai médiapiac néhány eszkimójára azonban ma már inkább a fókák vadásznak.
Aki azonban nem tagja a sztárklubnak, háttérember lesz, ötletgazdaként vagy „bemelegítő emberként” show- és magazinműsorokban tengeti életét. Hiszen akárki nem reprezentálhat egy tévécsatornát. A televíziós piacon főként arc és megjelenés kell hozzá, erre azonban az iskolák nem tudják felkészíteni a tanítványt.
A szakmai alázatot ugyan oktatják, de az összeférhetetlen a sztárélettel. Viszont magától értetődik, hogy a híres tévés személyiségnek át kell adnia „felhalmozott” tapasztalatait. A jó papnak nem kell holtig tanulnia: egy médiasztár huszonévesen is nyithat újságíró-iskolát, és meg is teszi. Hogy meggyőződésből vagy üzleti megfontolásból, azt nem nehéz eldönteni.
A mostani médiastruktúra a generációváltás miatt is rátermett, bátor fiatalokat kíván. Egy huszonéves képernyősnek, rádiósnak ma már szinte minden témához értenie kell(ene) a klónozástól a státustörvényig, ami persze lehetetlen. Képtelenség „kiképezni” bárkit is arra, hogy minden témában otthon legyen.
– Az iskoláknak nem az a feladatuk, hogy albánszakértőt képezzenek az újságírójelöltekből, elég, ha olyanok kerülnek ki a padokból, akik ha kell, a szerkesztőségben néhány óra alatt albánszakértővé tudják magukat képezni – idézi Bíró Lajos írónak az 1900-as évek elején fogalmazott mondatát Földes Anna.
Maradnak tehát a tanítható alapok: az objektivitásra való késztetés, a műfaji sajátosságok, és a szemléletmód elsajátítása. Az oktatók vallják: ez is szakma, tehát elsajátítható. Persze a stílusos fogalmazás és beszéd nehezen tanulható, és a szellemesség is jó, ha „otthonról hozott” tulajdonság, mert különben hiába a tandíjként befizetett sok százezer forint, mégsem lesz a jelentkezőből új Mikszáth, Móra vagy Kosztolányi.

Heidegger és az anekdoták

Több tanszékvezető az elmélettel szemben inkább a gyakorlati képzésre helyezi a hangsúlyt, ezért a szerkesztőségekben végzett munka nagy szerepet kap. A BKF minden hallgatója már az első évtől napi- vagy hetilapoknál gyakornokoskodik, ami persze – ha a szakma felhígulásáról alkotott vélemenyeket tartjuk szem előtt – nem biztos, hogy előnyére válik. A BMI vagy a Komlósi-stúdió diákjai az iskolai stúdióban készülnek az éles helyzetekre. A Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatói nincsenek ilyen kényelmes helyzetben. A tanszék főként a sajtótörténeti és az esztétikai előadásokkal kívánja megalapozni a leendő (vélhetőleg) konzervatív újságírók tudását. A szemináriumokon inkább Kazinczy Ferenc munkássága és Heidegger nyelvfilozófiai tézisei kapják a szerepet, mint a tényleges, intenzív gyakorlati képzés. A legtöbb intézmény vezetője azonban tudja, hogy a menet közben megszerzett tapasztalatok és kialakított kapcsolatok a későbbi szerkesztőségi munka során kamatozni fognak. A hallgatók többsége a gyakorlati képzés során már állásajánlatokat kap. Komlósi Gáborhoz naponta érkeznek kérések a médiumok részéről – most főként a Club Rádió beindulása miatt –, hogy ajánljon ügyes, okos műsorvezetőket, oknyomozó riportereket, de nincs ezzel másképpen a többi tanszék vezetője sem. Ha megfelelők a kapcsolatok, a diákok munkaszerződést kapnak, még mielőtt kezükbe vennék diplomájukat.
Az iskolákat jól népszerűsíti egy-két olyan oktató, aki már szerepelt a Heti hetesben vagy a bulvárlapok címlapján. Az ilyen intézményekbe szívesebben jönnek a diákok. Sztárok persze nincsenek allűrök nélkül: elmaradó órák, kijavítatlan dolgozatok, unott arcú előadók jellemezhetik ezeket az intézményeket. A sztárújságíró ugyanis nem szeret korán kelni, délután már fáradt, nem hajlandó tanmenetet írni, és állandóan csörög a mobilja. A didaktikus magyarázat nem kenyere, inkább anekdotákat mesél szakmai pályafutásáról, és közben saját glóriáját fényesíti. Bár a jegyzetelhetetlen sztorizgatások időnként többet érnek az elméleti okfejtéseknél, „a nagy nevektől inkább finomságokat lehet ellesni, nem az újságírást” – állítja Győrffy. Vass László szerint az sem szól a sztároktatók mellett, hogy „a húzó nevek egy része politikai közszereplő is, ami nem feltétlenül előny egy iskolában”.

Politizálni tilos!

Hogy mivel lehet felmérgesíteni vagy zavarba hozni egy kommunikációs tanszék vezetőjét? Leginkább azzal a kérdéssel, hogy iskolájában milyen világnézeti beállítottság érvényesül. Annak ellenére, hogy nem azt kérdeztük az érintettektől, szerepet játszottak-e politikai szempontok a tanárok kiválasztásában, illetve az oktatási elvek meghatározásában, minden tanszékvezetőtől és igazgatótól a következő standard választ kaptuk: Az iskolában szigorúan szakmai képzés folyik, a tanárok világnézeti beállítottságáról a tanszékvezetőknek nincs tudomásuk, nem ideológiai szempontok szerint válogatják munkatársaikat, és soha nem is érdekelte őket, hogy milyen gondolkodásúak az iskola oktatói. A tanári kar kialakításakor nem szempont sem a politikai beállítottság, sem a világnézet.
Ennek ellenére vannak újságírók, akiket a képzésvezetők nem bombáznak tanítási ajánlatokkal (megfigyeléseink szerint a népszerűtlenségi listát Lovas István vezeti). A magyar kommunikációs képzést ugyan áthatja az objektivitás és a szakmaiság, azért a jobboldali világnézetet – mással ellentétben – mindenütt számon tartják. Bár a nem jobboldali újságírók szellemisége általában nem ismert vagy nem publikus, általánosan elfogadott vélemény szerint a magyar zsurnalisztatársadalom két szekértáborba rendeződött.
Áttekintve az újságíró-iskolák tantestületeinek listáját, megkérdeztük az oktatási vezetőket, érvényesül-e ugyanez az újságíróképzésben is, illetve többségében liberális és baloldali újságírók tanítanak-e az általuk vezetett intézményben, vagy az úgynevezett „nemzetiek”. (Nem arról érdeklődtünk, hogy ellenzéki vagy kormánypárti újságírók oktatnak-e az iskolákban.) Az alábbi válaszokat kaptuk:

György Péter (ELTE-BTK-tanárok, a teljesség igénye nélkül: Vásárhelyi Mária, Csepeli György, Tímár János, Pallagi Ferenc, Krecz Tibor, Ószabó Attila, H. Bíró László, Nádori Péter, Molnár Péter): Kristóf Attila tanított (!) itt, de nem tartom számon, hogy az egyetemen tanító tanárok világnézete milyen. Politikáról az egyetemen a diákjaimmal szó nem esik. Az újságíró, mindegy, hogy baloldali vagy jobboldali, az alkotmány élő őre. Az alkotmány védelmét kell számon kérnie a mindenkori politikán.
(Arra a felvetésre, hogy a magyar

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.