Jelentős változások történtek az egészségügyben az elmúlt tíz-egynéhány évben, mégsem maradéktalan a reform az ágazatban.
– A rendszerváltozás folyamatait az egészségügy bizonyos okok miatt egyfajta késéssel követi. A szocialista egészségügy deklaráltan teljes körű, magas színvonalú és mindenki által ingyen hozzáférhető volt, de a szándék hiába nemes, ha az egészségügyi közgazdaságtan, vagy egyszerűen csak a józan ész által beláthatóan megvalósíthatatlan. Ezek a külön-külön felvállalható elvek egyszerre, egyforma teljességgel összeegyeztethetetlenek, ezért az egészségpolitikának sajnos kötelessége priorálni, s kötelessége eldönteni, hogy mi és milyen arányban sérüljön. Ahogy egy háztartás költségvetésében meg kell találni a munka, a felhalmozás és pénzelköltés optimumát, ugyanúgy az egészségügyi rendszeren belül is meg kell találni az egyensúlyt. Kiderült tehát, hogy az egyébként nemes alapértékek összességükben nem maximalizálhatók.
– Mi jellemezte nálunk a szocialista egészségügyet?
– A kilencven előtti egészségügy időszakáról nem érdemes sokat beszélni, túl vagyunk rajta. A szocialista gondolkodásból és gazdálkodási módból fakadódóan ismeretlen volt a költségérzékenység, másrészt a bázisfinanszírozásból adódóan a hatékonyság sem kapott szerepet. Ismeretlen volt az érdekeltség fogalma, és a szerkezeti válság is az akkor kialakult kórházközpontú szervezetre vezethető vissza. A kilencven előtti helyzet legnagyobb problémája a lakosság egészségügyi állapotában jelentkezett, és ez nem az egészségügyről, hanem alapvetően a közgondolkodásról állított ki szomorú bizonyítványt. Az okok összetettek. Hiányoztak a pozitív társadalmi minták, de a rendszer lényege volt az öngondoskodási képesség csökevényesítése is. Egyszerűen divat volt dohányozni, sokat enni, kövérnek lenni. A gyógyítások terén nemcsak mi betegek nem tudtuk, hogy mi mennyibe kerül, de nem tudták a szolgáltatók sem, sőt maga az állam sem. A rendszerváltozást követően egyértelmű volt, hogy mérhetővé kell tenni, hogy mi mennyibe kerül, s az ellátások közül mi indokolt, mi nem. Az egészségügy rövid idő alatt a közellátási rendszer és a szolgáltatási piac keverékévé vált. Ezt a keveréket meg is kell tartanunk, de az arányok, a hangsúlyok a külső környezet és az igények miatt változnak.
– Mi történt az egészségügyben a rendszerváltozáskor?
– A kilencvenes évek első harmadában a megvédhető mértékű reformokat léptük meg, kialakultak az új intézményi keretek: egy új, osztott rendszer állami, önkormányzati, társadalombiztosítási intézményrendszer ellátási felelősséggel, illetve az ÁNTSZ, mint az állami felelősség első számú megjelenítője. Megtörtént az önálló egészségbiztosítás kialakítása, alapvetően átalakult a finanszírozásban az elosztási rendszer. Az addigi elő-irányzat szemléletű bázisfinanszírozás nem adta meg az intézményeknek a gazdálkodás kényszerét és lehetőségét. Ezt váltotta fel a teljesítményelvű forráselosztás, amelynek az volt az alapelve, hogy a pénz a beteget kövesse. A háziorvosoknál a szabad orvosválasztáshoz kötött betegszám, azaz a leadott kártyaszám a finanszírozás alapja, a szakrendelők a végzett vizsgálatok, beavatkozások alapján kapják a forrásaikat, a kórházak pedig szintén az ellátott esetek alapján kapják a bevételüket, de nem a konkrét ráfordítás, hanem az elvárt, átlagos költség szerint.
– Mit tett később, 1994 és 1998 között a Horn-kormány a reformok kiteljesítéséért?
– A piacosítás felé tett lépések egy polgári gondolkozáshoz jobban illenek, hiszen a szocialista gondolkodás mégiscsak a szolidaritás elveit tartja szem előtt, a polgári – jobboldali gondolkodás viszont a szubszidiaritást is fontosnak tartja a szolidaritás mellett. Így ebben az időben ez a fajta reformfolyamat lelassult, inkább a korábbi lépések korrekciója történt meg. A lelassulás részben szükségszerű volt, 1994 és 1998 között a korábbi reformlépések „belakása” történt meg: ennek érdekében létrejött az egészségügyi és a társadalombiztosítási törvény, illetve megteremtették a minőségszabályozás jogi feltételeit. Az amortizációelszámolás és általában a finanszírozás terén ugyanakkor semmi érdemi nem történt, a kapacitásszabályozás nem hozta meg a várt eredményt, és leállt az 1994-ben elfogadott első népegészségügyi program, a Kertai-program is.
– A finanszírozási reform mit jelent?
– Az egészségügyi rendszerváltozás első tíz évében az egészségpolitika alapvetően a forráselosztás reformjával foglalkozott, a most következő időben át kell tekinteni a forrásképzés kérdéseit is, a köz- és a magánfinanszírozás új „együttélését” az egészségügyben. Mára jobb a gazdaság teljesítménye, és mi magunk is átalakultunk. Igényeink vannak, megszoktuk azt, hogy ha valamiért fizetünk, azért minőséget követelünk. Olyan egészségügyi rendszer felé kell haladni, ahol az eltérő igények a közösségi ellátórendszerre ráépülve valósulnak meg, a magánszféra pénzéből nemcsak elkülönült intézmények, emelt szintű kórtermi részek jönnek majd létre, hanem a magántőke beruház a közös szakmai infrastruktúrába is, minőségi diagnosztikai és műtőblokkok, korszerű kezelők jönnek létre, amelyet a „köz” és a „magán” betegek egyaránt használnak. Ezt az utat nyitja meg a tavaly decemberben elfogadott intézményi törvény is, amely megteremti az érdekeltségeket jobban megjelenítő működési formák terjedését, de segíti a magántőke szabályozott részvételét is az egészségügyi rendszerben.
– A finanszírozási reform továbbvitele nemcsak az elosztások, hanem a forrásteremtések és az öngondoskodási hajlam segítése és elismerése terén is fontos.
– Igen, és ebben kulcskérdés a tisztességes, átlátható viszonyok teremtése, és ezzel a magyar egészségügy egyik legnagyobb örökölt keresztjének, a paraszolvenciának a leküzdése. A magyar egészségügy etikai, morális problémái kilencven előttről származnak, az ötvenes évek óta fontos jellemzője a magyar egészségügynek a hálapénz, melynek megoldása egyre sürgetőbb feladatunk. Ahogy igaz az, hogy a paraszolvencia nem számolható fel bérrendezés nélkül, ugyanúgy igaz az is, hogy a bérrendezés önmagában nem oldja meg a paraszolvencia kérdését. Ennek fokozatos felszámolása nem törvénnyel, szigorral vagy bizottsággal, hanem legális piaccal és alapvető szemléletváltással lehetséges. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején a Gorenye-érában a szocializmus hiánygazdasága miatt elfojtott fogyasztói vágyaink elemi erővel szabadultak fel, a vásárlások során nem számított a minőség és a garancia, csak „a minél többet venni, s minél olcsóbban” érzés működött. Ma már az élet számos területén elgondolkozunk, hogy megéri-e olcsóbban, számonkérhetőség nélkül bármiért is fizetni. Ez a szemléleti változás még elmaradt az egészségügyben, miközben persze jelentős, az európai uniós átlagnak megfelelő a magánfinanszírozás aránya a rendszerben. Tehát a magyar lakosság arányaiban ugyanannyit költ saját, adózott jövedelméből kiegészítőleg egészségügyi ellátásra, mint az Európai Unióban élő ember. A probléma csak az, hogy ennek jelentős részét a paraszolvencián keresztül teszi, anélkül, hogy pontosan tudná, hogy mit is kap a zsebbe csúsztatott borítékért. A hálapénz sok esetben a primitív népek áldozatbemutatásához hasonlítható, hiszen a jóindulat felkeltése, illetve vélt vagy valós hátrány elkerülése végett adják, gondolván, hátha bajom lesz abból, hogy nem adok. A hálapénz ebben a formában nem konkrét vásárlást jelent, hiszen nincs konkrét ellentételezés, nincs számonkérési lehetőség, nincs fogyasztóvédelmi támogatás és garancia mögötte. A másik probléma az, hogy ez a bizonyos magánfinanszírozás Magyarországon szinte kizárólag zsebből fizetett dolog. Tehát ha van a pénztárcámban pénz, akkor tudok fizetni, ha nincs benne, akkor nem. Az Európai Unió országaiban is jelentős a magánfinanszírozás, a betegek itt általában valamilyen előtakarékosságból, azaz egészségpénztár vagy magánbiztosító útján fizetnek ilyenkor. Ezt a problémát hidalhatják át ezek a kiegészítő biztosítások, egészségszámlák, mert akkor az adókedvezménnyel támogatott, havonta befizetett néhány ezer forintért cserében megvan az a biztonság, hogy mentesülök ezektől a váratlan kiadásoktól. Meg kell teremteni a legálisan megvásárolható szolgáltatások piacát, másrészt segíteni kell a kiegészítő finanszírozások (egészségpénztárak, egészségszámla rendszer) terjedését. Az egészségpénztárakat meg kell erősíteni, de keresni kell az új megoldásokat is: a bevezetendő egészségszámlák rendszere valójában egy olyan adókedvezménnyel támogatott folyószámla lenne, amely csak egészségügyi intézményben használható.
– Aki ma egynémelyik hazai kórházban tett látogatását követően hallana erről, bizonyára hitetlenkedne.
– Ez pedig nem vízió, hanem a közeli jövő. Erről szól az egész megkezdett fejlesztési program, de tulajdonképpen ezt célozza meg az Egészségügyi Minisztérium Fodor József-programja is. Mára már kialakultak a jogszabályi és intézményi keretek, a kormány elfogadta a konszolidációs programot, amely megalapozza a szerkezetátalakítást és a fenntartható fejlődést az egészségügyben. A jelenlegi kormány politikai szándéka egyértelmű, az egészségügyi miniszter biztosaként ennek a stratégiának az előkészítése volt a feladatom. Az egészségügy változásai mára felgyorsultak, és biztosak lehetünk abban, hogy a következő kormányzati ciklusban ez a folyamat továbbra is folytatódik, és végre az egészségügy felzárkózik az ország általános fejlődéséhez.
Izraeli hadsereg: Gázaváros kiürítése elkerülhetetlen
