Sötétségbe burkolóztak a XVIII. század előtt az esti órákban Pest, Óbuda és Buda utcái is. A polgárok ifjú kísérőket fogadtak, akik fáklyákkal világították ki az utakat vagy a szűk sikátorokat. A középkorban még az egyszerűbb polgárok is inkább megfizették a lámpás kíséretet, mintsem hogy a vaksötét utcákon botorkáljanak.
Ez a helyzet csak a XVII. században változott valamelyest, amikor a házak falára fáklyákat akasztottak fel, és így világították meg az éjszakai közutakat. A közintézmények közül egyedül a Városháza úszott fényben: ablakaiban ötszáz mécses égett esténként. 1715 szeptemberében a következő rendeletet hozta a városi tanács: „Esti harangszó után nyáron kilenc, télen nyolc órától senki ne találtassék vendéglőben, utcán, mert bekisértetik. Tilos az utcán a dohányzás, a jelmez, maszka, álarc, fegyver viselése. Aki pedig éjszaka kényszerül haza menni, annak megparancsoltatik, hogy égő gyertya vagy lámpás nélkül ne találtassék!” A rendelet betartását szigorúan ellenőrizték.
Pest-Buda közvilágításának kiépítését Mária Terézia rendelte el 1772-ben. Elsőként laternával, azaz olajmécses lámpával világítottak városszerte; 1777-ben 75 lámpát szereltek fel Pest-Budán.
A rendszer kiépítésére Lechner Ferenc vállalkozót fogadták fel, aki újabb háromszáz lámpást hozatott Bécsből. 1790. február 21-én rendelték el az első díszkivilágítást Pest-Buda utcáin. „A pesti lámpa üvege fehér, átlátszó, Argand- vagy – fényezett, kalap alakú fényvisszaverős – reverberégős lámpa nem magán a cölöpön, hanem arról kinyúló karon, a ház falába erősített tartón ég, fénye mint a holdvilág!” – írta Leyzer J. a pesti utcák fényeiről.
A lámpásokat egy vállalkozó tisztította és töltötte fel olajjal, majd ő gyújtotta meg szürkületkor. A mécsesek csak éjfélig égtek, kivéve a rendőrség előtt, ahol egészen reggelig kellett világítani. A bádog lámpák tetejét üveggel fedték le, s a bádogtest fenekén keresztül lehetett az olajat kicserélni.
Egyre modernebb eszközöket használtak: 1837-re a lámpák egy részét a neves Argandtól és a Bédí-féle cégtől vásárolták. Az utcarendet a bakter ügyelte a következő jól ismert versikét ismételve: „Este van már, kilenc óra, ki-ki menjen nyugovóra, tűzre, vízre vigyázzatok, el ne égjen a házatok!” A század közepe táján egyre több helyen liliomüvegű Argand-lámpákat szereltek fel, amelyen fényvisszaverő kalap is volt. A petróleum 1864-ben terjedt el városszerte. A petróleumot a négyoldalú lámpa úgynevezett hasas öblönyében helyezték el. Az alul hasas, felfelé hengeres (körte alakú) bura a mai napig is használatos forma – írja Laky József A lámpa históriája című művében. 1896-ban a gázlámpák mellett már mintegy 2400 petróleumlámpa égett a városban, amelyeket a háború alatt szükségvilágításként használtak.
Krúdy Gyula az új fényforrásról a következőket jegyezte le: „A Gellérthegyre mentem fel, ahol még magános petróleulámpások világítanak este a hegy oldalában, de reggel magával viszi a gyújtogató.”
Izraeli hadsereg: Gázaváros kiürítése elkerülhetetlen
