Valójában egy nyugodt, komoly és visszafogott, következésképpen őszinte beszélgetésre jöttem most ide mindannyiótokhoz. Először is mielőtt a mondandóm velejére térnék, természetesen én is hadd tegyek eleget annak a kötelezettségnek, hogy megköszönjem mindenkinek itt Budapesten, itt Budán és az egész hazában, akik vasárnap úgy döntöttek, hogy a polgári öszszefogást, és a polgári összefogás által képviselt polgári Magyarország jövőjét támogatják. Szeretném mindannyiunk nevében, Magyarország minden polgári Magyarországot támogató polgárának megköszönni a hitet, a reményt és a szeretetet, amelyet az elmúlt hetekben kaptunk.
Ezek után válaszoljuk meg az első kérdést: miért jöttünk össze? Három okunk van arra, hogy ma itt legyünk. Először is azért vagyunk itt, mert mindannyian tudjuk, hogy együtt vagyunk erősek. Másodszor azért vagyunk itt, hogy tisztázzuk egymás között őszintén, hogy milyen helyzetben vagyunk. És harmadrészt azért jöttünk össze, mert mindannyiunknak tudni kell, hogy mit kell tennünk azért, hogy amiért összefogtunk, azt megvalósítsuk, vagyis: hogyan tudjuk megnyerni
21-én a választásokat.
Kezdjük az elején. A választás két nappal ezelőtt, vasárnap nem eldőlt, hanem leegyszerűsödött mindanynyiunk előtt. Úgy éreztük, úgy éreztük még vasárnap reggel is, úgy éreztük, hogy a mögöttünk hagyott négy esztendő munkájának köszönhetően, az arra építhető jövő vonzerejének köszönhetően és az előrejelzések alapján joggal bízhatunk abban, hogy már az első fordulóban győzelemre vihetjük a közös ügyünket. Vagy ha győzelemre nem is, de legalábbis meggyőző fölényt tudunk majd kiharcolni. Ráadásul úgy tűnt, hogy nemcsak mi gondoljuk ezt így, ez nemcsak a mi véleményünk, hanem az előrejelzések szerint az ország is a mi közös ügyünk győzelmét várta. Nem ez történt. Én több olyan emberrel is beszéltem, aki emiatt csalódott volt, szomorú volt, sőt azt is mondta, hogy talán hiábavalónak érezhetjük az elvégzett munkát. Nos hát először is hozzájuk szeretnék szólni, és arra szeretném kérni őket is, és itt is mindannyiunkat, hogy a vasárnapi választásokon azt ne az előzetes várakozásainkhoz mérjük, hanem helyette önmagában a választások eredményének a tényéből induljunk ki, ami a következő. A listás választásokat tekintve mintegy 0,9, tehát kevesebb mint 1 százalékkal a legfőbb riválisunk, az MSZP fordult előnnyel. Egyéni kerületben mi 20, ők pedig 25 mandátumot szereztek már meg az első fordulóban. Budapesten jelentős fölénnyel győztek, és lássuk be, hogy csak néhány kerületben maradt meg a reális esélye annak, hogy ott még megszerezhetjük a polgárok többségének a bizalmát. Ezek a rossz hírek, ami a vasárnapot illeti. A mérleg másik serpenyőjében pedig azt olvashatjuk, azt találhatjuk, hogy 12 megyében mi győztünk, 7-ben pedig ők. Azt találjuk a mérleg másik serpenyőjében, hogy vasárnap 2 millió 300 ezer ember szavazott a polgári összefogásra, és az általuk képviselt polgári programra. Ha ezt meg akarjuk érteni, ezt a számot, kedves barátaim, akkor azt is idézzük föl, hogy 1998-ban, amikor a polgári Magyarország ismét kapott bizalmat és esélyt, akkor a három párt együtt: a Magyar Demokrata Fórum, a Kisgazdapárt és a Fidesz–Magyar Polgári Párt akkor, amikor győztünk, 200 ezerrel kevesebb polgár bizalmát kapta meg, mint most vasárnap. Ha ezt egy másik öszszefüggésbe is elhelyezzük, akkor azt tudom mondani önöknek, hogy a mostani koalíciós kormány az első, amely négyéves kormányzás után több ember bizalmát és szavazatát kapta meg, mint akkor, amikor megnyerte a választást. Az előző kormány, amely szintén koalíciós kormány volt, négyéves kormányzás után egymillió szavazatot vesztett, mi pedig 200 ezret tettünk hozzá a ’98-ashoz. Illendő tehát, hogy ezt megbecsüljük, és nyugodtan kimondhatjuk, hogy többen vagyunk, mint valaha, de mégsem voltunk elegen. Ez a vasárnap összegzése.
Nos tehát, így állunk. Mit kell tennünk annak érdekében, hogyan kell tovább haladnunk annak érdekében, hogy ebből parlamenti többséget és kormányképes koalíciót alkossunk? Azt tudom mondani önöknek, hogy vasárnap, 21-én 131 egyéni mandátum sorsáról fogunk dönteni. Most mindenki azt kérdezi tőlem, hogy lehet-e és ha igen, miképpen, elegendő bizalmat, támogatást, felhatalmazást kapni annak érdekében, hogy a polgári kormányzás folytatódjon? A válaszom az, hogy igen, lehet elegendő támogatást kapni, és azt is tudjuk, hogy ezt miképpen szerezhetjük meg. A recept a következő. A még megnyerhető 131 egyéni mandátumból 85-ben kell megkapnunk a választók bizalmát. Hogy föl tudjuk mérni a feladat méretét, azt tudom mondani, hogy 1998-ban a kisgazdáknak, a Magyar Demokrata Fórumnak és a Fidesz–Magyar Polgári Pártnak együtt 119 egyéni mandátumot sikerült megszereznie, most 2002-ben elegendő lesz 105 mandátum is a többséghez. Ez azt jelenti, hogyha most a még nyitott 131 mandátumból 85-öt megszerzünk, ahhoz hozzáadjuk azt, amit már megkaptunk a polgároktól, ez 20 mandátum az egyéni kerületekben, és ehhez hozzáadom a listás eredményeket, akkor ebből meglesz. Igaz szűken, de meglesz a kormányzáshoz szükséges voks. Ehhez, csakhogy a harci kedvünk és a realitásérzékünk egyszerre erősödjön, ehhez úgy kell nekivágnunk a most előttünk álló két hétnek, hogy ’98-ban, amikor a polgári erők választási győzelmével ért véget a küzdelem, akkor az első forduló után háromszázalékos hátrányunk volt a listán, és most ez kevesebb, mint egy százalék. Világos, hogy a feladat nemcsak hogy nem lehetetlen, de fegyelmezetten, az összefogás erejét kihasználva és kellő hittel, teljesíthető.
Ennyit a száraz, ám nélkülözhetetlen matematikáról. Azonban ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, van néhány gondolat, amelynek mindenhova, az ország utolsó sarkába is el kell jutnia. Saját magunkon kívül ez ügyben másra nem nagyon számíthatunk. Ezért az a helyes, hogyha most megpróbáljuk ezeket a gondolatokat összegyűjteni, és utána személyesen továbbadni. Először is azt a gondolatot kell mindenhova eljuttatnunk, hogy Magyarország minden polgára tudhassa, hogy veszélybe került minden, amiért az elmúlt négy évben keményen megdolgoztunk. És itt, bármennyire is fárasztó, fel kell frissítenünk az emberek emlékezetét. Mindenkinek emlékeznie kell arra, hogy 1998-ban, amikor bevezettük a gyermekek után járó adókedvezményt, az alanyi jogon járó családi pótlékot és az ahhoz kapcsolt iskoláztatási támogatást, alanyi jogúvá tettük a gyest és ismét bevezettük a gyedet, akkor az ellenfeleink ezeket nem szavazták meg, mindenhol gáncsolták és ellenezték. Ezért mondhatjuk, hogy ezek ma ismét veszélybe kerültek. Mondjuk ki ismét bátran, nem az általuk elmondottakra hallgatva, hanem a saját tapasztalatunkra támaszkodva mondjuk ki ismét, hogy újra fennáll a veszélye annak, hogy be fogják vezetni az egyetemekre és a főiskolákra a tandíjat. Ezt mi eltöröltük, éppen jókor. Ma a tandíj évenként 200 ezer forint lenne koponyánként az egyetemeken és a főiskolákon. Ezt mi eltöröltük, és amikor a parlamentben erről dönteni kellett, mindegy, most mit mondanak, akkor ott ez ellen szavaztak. Nem szavazták meg a tandíj eltörlését. Hasonló a helyzet a diákhitellel. Körömszakadtáig gáncsolták és akadályozták. Ugyanígy állunk a lakástámogatással és az otthonteremtéssel. Amikor az első lakás megvásárlásához bevezettük az illeték mérséklését, és a parlamentnek döntenie kellett, akkor azt nem szavazták meg. Amikor arról volt szó, hogy ismét ingyenessé kell tenni az országban a fogászati ellátást, nem szavazták meg. Amikor azt mondtuk, hogy csökkenteni kell a tb-járulékot, és csökkentettük is, akkor ellene érveltek, nem szavazták meg. Amikor a nyugdíjat emeltük, akkor a nyugdíjemelést – Szűrös Mátyástól is tudhatjuk – nem szavazták meg. Ez az igazság! Soha nem támogatták a maffiaellenes törvényt, és nem támogatták a büntető törvénykönyv kellő szigorítását. Nem támogatták és nem szavazták meg a kábítószer-fogyasztás ellen meghozott rendelkezéseket. Mindenkinek tudnia kell az egész országban, hogy a minimálbér emelését, amit 19 500 forintról két lépésben 50 ezerre emeltünk, nem szavazták meg, és nem támogatták. És bizony azt a szomorú igazságot is el kell mondanunk mindenkinek, hogy amikor hazánk bármilyen nemzeti kérdésben a nemzetközi porondon vitára és küzdelemre kényszerült, akár a románokkal volt vitánk, akár a szlovákokkal, akár az Európai Unióval, kettőt sem fordultunk, és mindig az ellenfél oldalán találtuk őket.
A helyzet tehát meglehetősen komoly, és ezt az országban mindenkinek tudnia kell. Sőt, még annál is komolyabb, mint amit eddig elmondtam. Ugyanis nemcsak arról van szó, hogy milyen szavakat mondtak ki a parlamentben, és nemcsak arról van szó, hogy milyen javaslatokra mondtak nemet az Országgyűlésben. A helyzet ugyanis az, hogy világosan, érthetően kibontakozik a szemünk előtt egy régi-új világ képe. Nem arról beszélek, ami 1990 előtt volt. Arról most nincs okunk beszélni. Aki tudja, az anélkül is tudja, hogy én erről beszélnék. Arra gondolok, arra a régi-új világra, amely 1994 és ’98 között már egyszer volt, és mindannyian a saját bőrünkön tapasztalhattuk meg. Ne kerteljünk! Magyarország minden polgárának tudnia kell: ha a szocialisták alakítanának kormányt, akkor valójában Magyarországon a nagytőke és a pénztőke alakít kormányt. Ez ellen nem tiltakoznunk kell, hanem tennünk. Akik ma itt vagyunk, ezt föltehetően mind tudjuk. De talán az országban sokan vannak, akik előtt ez nem ilyen világos. És nekik ezt meg kell tudnunk magyarázni. Szeretnék adni önöknek egy példát arra, hogy hogyan tudjuk megmondani mindenkinek, Magyarország minden polgárának, hogy mi is készül itt. Elegendő arra gondolnunk, hogy mi történik vasárnap óta a tőzsdén. Szárnyal a magyar olajipari részvénytársaság árfolyama, és részvényeinek ára óráról órára emelkedik. Mitől lett ilyen értékes hirtelen? Nos, hát akik hallották korábban a szocialisták vezetőinek nyilatkozatait, azok tudhatják, megmondták: első lépésként jelentős gázáremelés történik majd. Ezt már korábban is követelték arra hivatkozva, hogy a Mol részvényeseinek nem elegendő a hasznuk. Csak hogy megértsük: miközben egyik oldalról azt mondják, hogy majd 13-dik havi nyugdíjat fognak adni a nyugdíjasoknak, azt valójában azért adják oda, hogy utána legyen miből kifizetni a megemelt gázárakat, amiknek a haszna, mindannyian tudjuk, hova megy. Ne legyen illúziónk! Mindenhol, az egész országban és az egész gazdaságban újra ez történne, ahogyan egyszer már megtörtént.
Ugyanakkor őrizzük meg a mértéktartásunkat, és ne lépjünk le a közgazdaság szigorú törvényeinek a mezejéről sem. Mindannyian tudjuk, hogy minden ország gazdaságának, így a magyar gazdaságnak is szüksége van nagytőkére is és pénztőkére is. De nem bízhatjuk rájuk az ország kormányát. Azért nem bízhatjuk rájuk, mert ők egyébként érthetően és helyesen csak a saját hasznukat nézik. A kormánynak pedig a polgárok javát kell szolgálnia. És ezt a különbséget fönn kell tartani.
A helyzet azonban még ennél is komolyabb. Azt is tudnia kellene Magyarország utolsó szegletében is mindenkinek, hogy Magyarországot újabb, úgymond liberális közbiztonság fenyegeti. Ez azt jelenti, hogy visszaáll az az állapot, amiről már az előző kormány miniszterelnöke is csak azt tudta mondani, hogy ami van, az minden, csak nem közbiztonság. Nos, nehéz küzdelemben csökkentettük a bűncselekmények számát, visszaszorítottuk a külföldi bűnözői csoportokat, visszaszorítottuk a szervezett bűnözést, és most azt kell látnunk, hogy itt is visszatérhetnek a régi állapotok. Jó lesz, ha mindenki megőrzi a józanságát, amikor vasárnap választani indul.
És van itt még egy dolog, ami a fiatalok szempontjából talán a legsúlyosabb. Ez a kábítószer kérdése, amivel az egész civilizált világ küszködik, és nekünk is egyre több teendőnk van. A mi álláspontunkat önök régről ismerik. Mi mindig azt mondtuk, hogy van, amit az életben nem kell kipróbálni ahhoz, hogy az ember nemet tudjon rá mondani. Ha pedig már mégis megtette, akkor mindig el kell neki mondanunk azt az igazságot, hogy aki a kábítószerre igent mond, az az ördöggel cimborál. A helyzet az, hogyha jól átlapozzák Magyarország polgárai az ellenfeleink választási programjait, akkor ott találkozhatnak azzal a gondolattal, miszerint a kábítószer ellen úgy kell küzdeni, hogy bizonyos fajtájuk fogyasztását lehetővé kell tenni. Jó lesz, ha mindannyian megőrizzük a józanságunkat.
Sőt, a helyzet még ennél is súlyosabb. A dolog úgy fest, hogy nehezen, kétségkívül nem egyik pillanatról a másikra, de végül is sikerült összeillesztenünk azt a magyar gazdasági modellt, amely reményt ad arra, hogy Magyarország egy-két évtizeden belül fölzárkózik a világ legfejlettebb gazdasággal bíró országai közé. Ezt testesíti meg a Széchenyi-terv, amely nem nyugat-európai tankönyveket, nem egy-egy példát próbál követni, nem egy-egy nyugat-európai állam útját próbálja bejárni, hanem mindegyikből hasznosítani próbálja azt, amit lehet. Ebből gyúr össze egy tervet, amely terv mögött az a filozófia van, amit régen Széchenyiről mondtak, hogy a világnézete se nem liberális, se nem konzervatív, se nem retrográd, se nem haladó, hanem egyszerűen magyar világnézet. Van egy magyar világnézeten nyugvó, magyar gazdasági modell. Tehát van egy gazdasági modellünk, egy Széchenyi-tervünk, amely lehetővé teszi, hogy most, amikor Magyarországot gyorsabban, eredményesebben lehet építeni, akkor a magyar vállalkozók végre fővállalkozók lehessenek a saját hazájukban. Ez lehetséges. Az fenyeget bennünket, hogy nem létező pénzügyi problémákra hivatkozva esetleg ismét egy Bokros-csomag irányába fordítják a magyar gazdaságpolitikát.
Talán mindannyian hallhatták azt, hogy a választási kampány első fordulóig tartó heteiben – bár számos helyen fordultam meg az országban, nagyon sok emberrel beszéltem, sok helyütt tartottam választási gyűléseket –, de ezt mindig úgy tettem, hogy ki sem ejtettem a nevét, nem is beszéltem a terveiről a velünk szemben álló erőknek. Ez helyes volt a választások első fordulójáig, mert akkor az volt a feladatunk, hogy megmutassuk, hogy mi az a jövő, amit szeretnénk, és e mellé a jövő mellé próbáltunk minél több erőt, hitet, akaratot, bátorságot, vagyis polgárt összegyűjteni. Ezt továbbra is tennünk kell, de ez önmagában már nem lesz elég!
Szóval ezeket most már el kell mondanunk, hogy mindenki fejében világos legyen, hogy egy jókora ijedtség gyakran többet ér, mint egy jó tanács. És azt se felejtsük el, hogy sokan vannak, akik csak a csata végére veszik észre, milyen nagy tétről van szó. No, az ő számukra találták ki a második fordulót.
Persze ne legyen illúziónk! Annak a kis túlzással kényelmesnek mondható miniszterelnöki helyzetnek is vége van, amikor miután semmit sem mondtunk, semmit sem mondtam az ellenfél szándékaiból kibontakozó, számunkra egyáltalán nem kívánatos jövőről, ezért tulajdonképpen viszonylagos békében tölthettem el a mögöttünk hagyott három hetet. A hangsúly a viszonylagos kifejezésen van. Mostantól kezdve azonban, hogy elmon
kajak-kenu
Kis híján lekéste a rajtot a világbajnoki döntőben, íme az ötödik vb-címig vezető út buktatói
