Egymillió falusi lett áldozata a szocializmusnak

A Rákosi- és a Kádár-korszakban az erőszakos téeszesítéssel a falu népe is szabad prédává vált. Kulákverő brigádok járták a falvakat, hogy nyilvános fenyítésekkel, verésekkel tartsák rettegésben az ott lakókat. Munkaszolgálattal, kitelepítéssel, vagyonelkobzással, hatósági eljárások százezreivel, koholt perek ezreivel, súlyos börtönbüntetésekkel, kivégzésekkel akarták megtörni az embereket. A Terror Háza múzeum adatai szerint csak a ,,közellátási bűntett” miatt négyszázezer parasztot ítéltek el. Az ötvenes évek elején háromszázezer paraszt hagyta el a földjét. Parlagon maradt a megművelhető földterület tíz százaléka. A törvénysértések közvetlenül 784 ezer gazdát, a rokonokat is beleértve csaknem egymillió embert érintettek. Az alábbiakban három kitelepített emlékezik a hortobágyi borzalmakra.

A kitelepítettek közül azok sorsa volt a legnehezebb, akiket zárt szögesdróttal körbevett, ávós katonákkal, rendőrkutyákkal őrzött mezőgazdasági kényszermunkatáborba, ,,szociális táborba” zártak. Birkaólakban, hodályokban, istállókban, barakkokban helyezték el és borzalmas körülmények között dolgoztatták őket. Az élelemhiány, a fűtetlen helyiségek, a tizenkét órás megfeszített munka, az orvos- és gyógyszerhiány miatt sokan meghaltak vagy tartós egészségkárosodást szenvedtek. 1950 júniusa és 1953 októbere között a Hortobágy környéki kényszermunkatáborokban (tizenhárom ilyen tábor volt: Árkus, Borsós, Borzas, Ebes, Elep, Erzsébetmajor, Kormópuszta, Kócspuszta, Kónyatanya, Lászlómajor, Lenintanya, Tedej és Tiszaigar) a legutolsó adatok szerint 7300 ember végzett állami gazdaságokban kényszermunkát, de mivel családostul internálták az embereket, csaknem ezer gyermek is sínylődött a szigorúan őrzött területen.
A Muka és a Papp család három tagja hajlandó volt visszaemlékezni arra a rémálomra, ami velük történt a hortobágyi Árkustanya kényszermunkatáborban. A nyolcvanhárom éves Muka János és felesége, Muka Jánosné és rokonuk, Kovács Miklósné Papp Erzsébet (kilencéves volt a kitelepítéskor) mai is a Pest megyei Kisnémediben, családi házukban élnek. Mukáék jelenleg is gazdálkodnak a visszakapott kárpótlási földeken, Papp Erzsébet munkaügyesként dolgozott a tsz-ben, de ő is vissza szeretne térni a földhöz.
– Harminc hold földön dolgoztunk a szüleimmel és a feleségemmel, nemrég nősültem. Kisnémediben 1951 nyarán kezdődött a terror, jöttek agitálni Pestről munkások, hogy lépjünk be a közösbe. Mi erről hallani sem akartunk. Erre egyik éjszaka behívattak a tanácsházára. Amikor beléptem, jobbról-balról elkezdtek ütni az ávósok – idézte fel a történteket Muka János. – Aztán abbahagyták és elengedtek. Alig feküdtem le, hajnal kettőkor döngették az ajtót, zörgették az ablakot. Amikor kiléptem az udvarra, az tele volt ávósokkal. Az egyik tiszt azt mondta: a községre nézve károsak vagyunk, ezért kitelepítenek bennünket Hortobágyra. Egyéves volt a kisfiam, kértem őket, hogy hadd helyezzem el a gyereket a húgomnál. Szó sem lehet róla, mondták, mindenkinek menni kell. Így kapaszkodtunk fel a ponyvával letakart teherautóra – fogalmazott keserűen Muka János. Hozzátette: a történtek után a gazdaság széthullott, hiszen huszonöt darab 120-130 kilós hízót, anyadisznót, több süldőt, négy lovat kiscsikóval, három fejőstehenet, növendékborjúkat, szerszámokat, gépeket és az egész évi termést itt kellett hagyni.
Felesége, Muka Jánosné is borzongva emlékezett a kitelepítésre. – A kisgyermekemnek akartam párnát, dunyhát vinni, hogy ne fázzon meg, de azt nem engedték. Az egyik jószívű ávós azt mondta: ennek a kisgyereknek fejje meg a tehenet, két deci tejet elvihet, enynyit megengedek. Annyira meg voltam zavarodva, hogy a mennyasszonyi cipőt húztam a lábamra, mert ijedtemben nem tudtam, hogy mit csináljak. Felvettem a lakkcipőt, szép ruhába öltöztem, mert mindig azt hallottuk, hogy ilyeneket, mint minket, kivégzésre visznek. Kimentem az udvarra, megálltam a kertkapuban és kiabálni kezdtem: – Édes jó Istenem, mindent itt kell hagyni? Emberek, hát mennyit dolgoztunk mink itt! Nézzék meg hátul, ott mennyi állat van, mennyi verejtékünkbe került! Hogy lehet ilyen szívtelen a világ? Az ávós csak ennyit kiabált: fel az autóra! A kicsi gyerekem már itthon elkezdett menni, tudta mondani, hogy anya, apa. Amikor Hortobágyra leraktak bennünket, a gyerek szava megállt, megállt a járása, csak leroskadt a földre, mert már ő is tudta, milyen helyzetbe kerültünk. Egész nap nem kapott enni, semmink sem volt, sem kenyerünk, sem tejünk.
Muka Jánosné szerint azonban csak a Hortobágyon kezdődött az igazi pokol. – Éheztünk, a rossz minőségű ételtől állandóan hasmenésünk volt. Orvos nem volt, gyógyszer nem volt. De még elmondom, hogy amikor zötykölődtünk a teherautón, akkor az apósom kérte az ávósokat, hogy álljanak meg, mert neki pisilni kell. Nem álltak meg az ávósok. Azt mondták, emberem, ha maga behugyozik itten, akkor sem állhatunk meg. Aztán Kisnémeditől száz kilométerre megálltunk valahol, mögöttünk még négy kisteherautó és akkor láttuk, hogy kiket hurcoltak el a faluból. Akkor láttuk meg, jaj Istenem, azokat is elhozták, jaj, a Virágékat is elhozták, pici gyerekük volt nekik. Úgy sírt, úgy ordított, hogy borzasztó. Nem tudtak neki enni adni, éhen halt a marhaistállóban. Az anyjának mind a két melle ki volt gyűrve, nem tudta szoptatni, orvos meg sehol sem volt, tejet meg nem adtak. Szegény kicsi gyermek éhenveszett. Vígaszunk az esti imádság volt. Mi katolikusok, de a reformátusok, az evangélikusok is minden este hangosan fohászkodtunk Istenhez, az istállóban.
Kovács Miklósné Papp Erzsébet sem tudta feldolgozni a történteket, még ma is a könnyeivel küszködik, ha fel kell idézni az eseményeket.
– Kilencéves voltam, amikor a szüleimmel, nagyszüleimmel együtt a Hortobágyra, a kényszermunkatáborba kerültünk. Bűnünk, hogy harmincnégy holdunk volt erdővel együtt. Mikor odaérkeztünk, már voltak ott barakkok, amit már az 1950-ben kitelepített zalaiak és somogyiak építettek. Előtte ők juhhodályban laktak, de télen a juhoknak kellett a hely és ezért kellett felépíteni a barakkokat. A tizenkét órás, megfeszített mezőgazdasági munka után, csak este építhették a lakhelyüket, a deszkára vályogot vertek. A tetejét viszont nem tudták az átköltözés idejére befejezni, ezért esett rájuk az eső és a hó. Mi is a száz férőhelyes marhaistállóban zsúfolódtunk össze. Persze több ilyen istálló volt. Hatvan-hetven centiméter hely jutott egy embernek. Száz méterre a tábortól volt egy latrina. Annyi volt a különbség a női és a férfi latrina között, hogy az egyiknek odahúztak egy nádfalat, a másik szabadon végezte a dolgát. Tisztálkodásra ott volt a gémeskút télen és nyáron is. A nyugati főcsatorna a tábor mellett folyt el, és időnként megengedték az embereknek, hogy mossanak, tisztálkodjanak azzal, amivel tudnak, mert szappant nem adtak. Közben kutyákkal, fekete ruhás rendőrök szuronyos puskákkal, gumibotokkal őriztek bennünket. Hajnalban kellett kelnünk, nekünk gyerekeknek is, kihajtottak bennünket a rétre, névsorolvasást tartottak és mindenki akkor tudta meg, hová kell menni dolgozni. Rendhagyó iskolába jártunk a kitelepített gyerekekkel. Egy csupasz barakk volt az iskola, volt rajta nyílás, de ajtó nem. 1951 októberében kezdődött a tanítás. Kisnémediből kitelepítettek egy tanítónőt, akit azért hurcoltak el a szüleivel, mert az édesapja a helyi Hangya szövetkezet tulajdonosa volt. A lánya tanított bennünket meg egy idősebb hölgy. Mivel nem voltak könyvek, emlékezetből okítottak. Minden gyerek kapott egy füzetet, abba írtuk, amit mondtak. Így ment ez huszonhat hónapon keresztül. Télen nem lehetett fűteni. Az asszonyokkal tehéntrágyát, lótrágyát szedtünk és egy rögtönzött, lemezzel lefedett téglakályhában fűtöttünk. A Hortobágyi Állami Gazdaság igazgatója írta alá a bizonyítványunkat, de fogalma sem volt arról, hogy mit tudunk. Ez a hortobágyi bizonyítvány hosszú ideig elkísért. Sehova nem vettek fel, mindenhonnan elutasítottak. Csak 1976-ban sikerült protekcióval a közgazdasági technikumba beiratkoznom.
Muka János a szabadulásról sem őriz szép emlékeket. – Amikor elengedtek Sztálin halála és Nagy Imre jóvoltából, nem engedtek vissza a faluba. Csak évekkel később és nagy utánajárással költözhettünk vissza a házunkba, de az teljesen üres volt, a padlót felégették, a falu kondása lakott ott. 1960-ban végül is beléptem a tsz-be. Én már tudtam, hogy miért. Meg voltam győzve.
***
kényszermunkások egyesülete. Mivel az internáltaknak nem volt érdekképviselete, két éve alakult meg a Hortobágyi Kényszermunka Táborokba Elhurcoltak Egyesülete, amelynek jelenleg Bozsó Éva a titkára. A Hortobágyra elhurcoltak nem azonosak a Budapestről kitelepítettekkel, mert az már 1949-ben elkezdődött és a hortobágyiak soha nem kaptak papírt, igazolást, hogy deportálták őket. Az egyesületnek hétszázhúsz tagja van. Az adatok szerint számos üldözöttnek a nyugdíja nem éri el a harmincezer forintot, de olyanokról is tud az egyesület, aki 7-8000 forint tsz-,,kegydíjat” élvez.