Napi sajtószemle

HANDELSBLATT
Vészesen polarizálódik Hollandia társadalma, írja az ország vezető lapja. Az új módi: hecckampányok, démonizálások Pim Fortuyn meggyilkolása után, akit a választásokon kikapott szocialisták vezetője Jean-Marie le Pennel, a jobboldali radikális politikussal hasonlított össze, míg a távozó Wim Kok miniszterelnök azzal vádolta Fortuynt, hogy „gyűlöletet vet”. A Fortuyn-párt vezetője viszont a baloldali politikusokat részlegesen felelőssé tette a gyilkosságért. Egy másik pártvezető szerint Hollandia csupán európai lett, mert Európa országaiban a személyre szóló sértegetések napirenden vannak. Mint amikor a német parlament alsó házában Joschka Fischer külügyminiszter így fordult az alsóház elnökéhez: „Engedelmével, elnök úr, ön egy szarházi.” De a szeptember 22-i németországi törvényhozási választások közeledtével a hang ott még élesebbé válik. Amikor Edmund Stoiber bajor miniszterelnököt egy szociáldemokrata miniszter kampánypénzekkel való törvénytelenségekkel vádolt, Stoiber egyik keresztényszocialista képviselőtársa azzal vágott vissza: társa Goebbels módszerét használja, annak reményében, hogy minél többet dobálnak valakit sárral, annál több ragad rá. A zöld párti környezetvédelmi miniszter pedig egy kereszténydemokrata társának azt vágta oda, hogy „egy szkinhed mentalitásával” gondolkozik, mert azt mondta, büszke németségére. De a brit parlamentben vagy a belga törvényhozásban is repkednek az olyan jelzők, mint „hazug”, „Caligula” vagy „szemét”.

ORIGINAL DISSENT
Meglehetősen forradalminak minősíthető tanulmányt közöl az internetes lap a rendkívül befolyásos amerikai neokonzervatívokról. Vagyis azon korábbi balosokról, akik elvi alapon elvetették liberális vagy marxista ideológiájukat. Legalábbis eddig ezt terjesztették magukról, és a kívülállók ezt visszhangozták. Csakhogy – állítja a lap – mindez nem volt őszinte. Nem véletlen, hogy e zsidó származású egykori marxisták (William Kristol és társai) akkor látták meg a „fényt” és akkor csináltak nagy hirtelen hátraarcot korábbi ideológiai hitüknek és kezdték imádni a kapitalizmust, a demokráciát, a szabadságot és a szabad piacot, amikor kiderült, hogy a hidegháborúban az Egyesült Államok Izrael létét biztosítja, és bástyául szolgál az újra fellángoló orosz „antiszemitizmussal” szemben. A neokonzervatívok antikommunizmusa nem volt más, mint eszköz „a gyűlölt orosz gojok” megbüntetésére. Nem véletlen, hogy míg az amerikai régi jobboldal a szovjet „disszidensek közül keblére ölelt olyan keresztény ellenzékieket, mint Szolzsenyicin, a neokonzervatívok csupán a Saranszkij-féle (jelenleg miniszter Saron kabinetjében – L. I.) cionista ellenzékiek ügyét egyengették”.