New York: Brezsnyev Moszkvája

2002. 05. 17. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Lehet, hogy a sajtótörténészek, visszatekintve, 2002. május 16-át – mellékesen a franciaországi elnökválasztásokon jobboldali/szélsőjobboldali győzelemhez hasonló eredményeket hozó holland választások másnapját – tekintik majd annak a dátumnak, amikor Európa megkezdte végső lázadását az antiszemitizmus hamis vádja ellen. Mielőtt a sűrűjébe vágnánk, annyit bocsássunk előre: mi, magyarok, a világon meglehetősen egyedül és szomorú úttörőkként, e téren már kétszer négy év tapasztalatával rendelkezünk, ugyanis nemigen tudunk népről a világon, amelyet a hazai és nyomában a külföldi sajtóban ilyen alaptalanul vádoltak volna antiszemitizmussal.
Európa mindezt igen enyhe formában a múlt év szeptember 11-i terrortámadások, de főként az utóbbi hónapok közel-keleti eseményeire adott válaszai óta tapasztalja.
Szóval csütörtök. A világlapokat virtuálisan megnyitva nehéz volt olyan napilapot találni, amelyik ne közölte volna címlapján az 55. cannes-i filmfesztivált megnyitó Woody Allen éles támadását az Amerikai Zsidó Világkongresszus ellen, amelyik ezt megelőzően az amerikai szórakoztatóipar szaklapjaiban feladott teljes oldalas hirdetéseiben szólította Cannes bojkottjára a zsidó származású amerikai színészeket. Amire Woody Allen viszontváddal felelt: a bojkott náci módszer, amit a nemzetiszocialisták vetettek be a zsidók ellen az egykori Németországban.
Az Egyesült Királyság igen tekintélyes lapja, a független Independent szerkesztőségi állásfoglalásban – Az antiszemitizmus hamis vádjai növekvő kulturális szakadékról árulkodnak – jelentette be: torkig van Amerika mániákus antiszemitázásával Európával szemben. De az Independent dühének ez sem volt elég. Robert Fisk, a lap veterán haditudósítója és közel-keleti sztárújságírója hosszú cikket írt Miért akar megölni John Malkovich? címmel. Fisk hosszú időn át hallgatott, noha főként tavaly szeptember óta vág zsebre válogatottan aljas sértéseket és gyalázkodást. De mindebből elege lett az után, hogy John Malkovich, az angliai Cambridge Egyetemre látogató amerikai színész Robert Fisk lelövésére tett felhívást az egyetem nagy tekintélyű vitaklubjában. Aminek sok előzménye volt. Olyan levelek, mint például az, amelyik azzal „vádolta”: „Anyád Eichmann lánya volt.” Fisk tényszerűen közli: hosszú szenvedés után, Parkinson-kórban három és fél évvel ezelőtt elhunyt édesanyja a királyi légierők repülőgépen szolgáló rádiósa volt a nácik Nagy-Britannia ellen viselt háborúja idején. Amikor a szeptember 11-i terrortámadások után Fisk azt írta lapjában, hogy az okokat – bármennyire is őrült okokról legyen szó – elemezni kell, Judea Pearl, az UCLA professzora azt írta neki, „mérget csöpögtet” és „profi gyűlöletkufár”, aki Bin Ladennel kooperál. Egy Ismail Zetin aláírással a laphoz érkezett e-mailben pedig ez állt: „Fisk… főantiszemita és protofasiszta iszlámimádó propagandista. Remélhető, hogy 2002-ben a gyehenna (pokol) mélyére kerül, ahol jobbján Oszama bin Laden, balján pedig Omár molla foglal helyet.” Egy másik e-mail: „Te büdös szemét. Messziről megérzem szagodat. Büdös vagy és arab vér folyik benned. Anyád egy szar arab. Te meg változtasd meg fos nevedet. Ben Aviram.” Az ilyen „szennynek”, mint Fisk írja, megvan a hatása. Azt követően, hogy Malkovich Fisk lelövésére szólított fel, egy honlapon az jelent meg, a türelmetlen Malkovich „nem akarja kivárni sorát”. Vagyis, hogy Fisket oly sokan szeretnék megölni. A gyűlöletkeltők azt akarják, fejezi be cikkét az Independent tudósítója, hogy az újságírók álljanak le Izrael vagy Amerika bírálatával. És általában az újságírással.
Az e területen mindig igen csak szelíd osztrák sajtóhoz szokott olvasók is felkapták a fejüket e nevezetes csütörtökön, amikor a vezető osztrák lap, a konzervatív Die Presse főkommentátora, Andreas Schwarz a témában írt nagyon is egyértelmű cikket, amelynek végén mindkét oldalt figyelmezteti: míg vannak olyan kijelentések, amelyek a sztereotípiákban gondolkodókból antiszemita reakciókat váltanak ki, addig mások mindenben antiszemitizmust látnak.
E nevezetes napon a témában írt legérdekesebb cikk a civilizált világ kétségkívül legszabadabb szájú, a tabuknak leginkább fittyet hányó lapjában, a nehezen „túldicsérhető” baloldali brit Guardianben (amelynek internetes honlapja Nagy-Britanniában a legjobb honlapnak járó elismerés birtokosa) jelent meg New York kezd hasonlítani Brezsnyev Moszkvájára címmel és A közéleti vita Amerikában a lojalitás kérdésévé válik alcímmel. A szerző, Jonathan Steele ezzel a mondattal kezdi cikkét: „Milyen szomorú hely lett New York.” Majd így folytatja: „E vibráló, vitázó város, amely világszerte ismert erős hangjairól és erőteljesen kifejezett véleményeiről, suttogva tipeg.” A terrorizmus elleni háború és Amerika Izrael-politikája olyan két téma, amelyről vitának nincs helye.
Egyik volt egyetemi társa elmondta Steele-nek, ha tudnák, mi a valódi véleménye, már rég kirúgták volna főtisztviselői pozíciójából. Hogy mi a véleménye? Szerinte Saronnak nincs jövőképe és stratégiája; ciszjordániai taktikája kontraproduktív, és az amerikai média nem számol be megfelelő mértékben az izraeli hadsereg által kifosztott palesztin városokban élő ártatlan palesztinok szenvedéséről. Amikor pedig Saron megszégyenítette Bush amerikai elnököt, és az utóbbi felszólítása ellenére nem vonult ki Ciszjordániából, Amerikában nemhogy vita lett volna, hanem hallgatás. A zsidó szervezetek legtöbbje pedig Saron mellé állt.
Brezsnyev idején tisztviselők, újságírók és a rezsim marginalizált tagjai ugyanúgy morogtak konyhaasztaluk körül, és mondták el szűk körben valódi véleményüket, mint ahogyan ma ezt Amerikában is teszik. Amikor Tom Daschle, a szenátus többségi vezetője tavasszal azt merte felvetni, hogy a terror elleni háború csütörtököt mondott, mert Bin Laden és Omár molla még mindig szabad, úgy megtámadták, hogy soha nem merte megismételni azt, amit mondott. Az Irak elleni háborús előkészületeknek senki nem mer ellene mondani. A New York Timesban Frank Rich azt írta, úgy tűnik, „az amerikai vezetők egymást túllicitálva igyekeznek eleget tenni az amerikai zsidók követeléseinek”.
Jellemző, hogy Noam Chomskynak az amerikai külpolitikát bíráló és Washingtont terrorizmussal vádoló új könyvéről – melyből máris százhatvan ezer példány fogyott el – a CNN belföldi programjaiban úgy beszélnek, mint egykor a szovjet televízióban Andrej Szaharov és Alexander Szolzsenyicin könyveiről: a szerzők meghívása nélkül. Kizárólag a bírálók hallathatják hangjukat. Amerikában már csak az egyetemeken folyik szabad vita. A napokban a Yale egyetemen például „két palesztin joghallgató mosta fel a padlót a New York Times nagyágyújával, Tom Friedmannel”.
Érdekes lesz figyelni az eseményeket magyar szempontból. Vajon milyen arccal csatlakozik az MSZP–SZDSZ koalíció egy jobbra és „szélsőjobbra” tolódó Európai Unióhoz, amely mind viszolyogtatóbbnak találja az Egyesült Államok és Izrael politikáját? Lesz min szórakozni az ellenzéki kényelemből…

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.