Júniusfa

Kivágták a minap Újvárfalván, Somogy megye középpontjában a békesség, a politikai megbékélés fáját. Akkor most tehát ismét lehet felháborodni. Mondhatjuk, hogy fúú… Hogy ez azért sok. Hogy kár beléjük. Hogy ember egyáltalán az ilyen? Aki egy békefát csak úgy, se szó, se beszéd – mesebeszéd – az éj leple alatt kivág? De humorizálni is lehet. A kutyafáját, béke poraira.
Nos, akik engem ismernek, talán sejtik, se felháborodni, se humorizálni nem fogok, tudniillik én már csak olyan „fafejű” vagyok, hogy engem ebből az egész történetből nem a béke érdekel, hanem maga a fa. Foglalkozzék a békével csak Picasso, egyébiránt pedig faültetők, árokásók és árokbetemetők kíméljenek.
Most ugye rossz az, hogy kivágtak egy fát, elvileg ez vandalizmus, de miért, mert a kivágott fa gyökeredzve volt szimbolikus. 2001 karácsonyán viszont az Erdélyből a Vatikánba hurcolt óriásfenyő, karácsonyfává ütve épp ellenkezőleg, gyökér nélkül volt szimbolikus. Senki se háborodott föl azon, hogy a kisded Jézus nevében kivágtak egy szálfát. A békefát kivágni vandalizmus, a karácsonyfát kivágni dicsőség? Közülünk ki is a tudathasadt?
Gyomorforgató kettős elszámolás működik a legtöbb természeti teremtményhez való viszonyunk terén. Itt vannak például a kutyák.
Egyik európai kezünk simogatja, másik dél-koreai kezünk megnyúzza, főzi őket. A futball-világbajnokság miatt ma ez népszerű téma, de addig, amig Dél-Koreát be nem hálózta a kapu, Brigitte Bardot és pár megszállott állatvédő kivételével nemigen törődtek vele. A delfineknek se jobb. Aki közülük karriert csinál, Florida valamelyik delfináriumában lehet ünnepelt sztár, a páriák viszont a Japán-tengeren bunkó által végzik tömegesen. Egész Nagy-Britannia szorított egyetlen bálna életéért, két film is készült a témában – hogy miként is hívták a bálnát, elfelejtettem –, de a „tudományos célú” bálnavadászat moratóriuma, ismét csak a japán ellenállás miatt, úgymond ma sem időszerű. Plüsskoalák, plüsskenguruk, plüssmacik milliói férkőznek szívünkbe, kuncsorognak nyálunkért, romantikánkért, piszi-puszijainkért, hiszi a piszi, míg a koalák élőhelye Ausztráliában veszélyeztetett, a kengurukat irtják, a medvéket pedig epehólyagjukért és szőrméjükért, továbbá sportvadászati élményszerzés végett változatlanul pusztítják.
Én irtózom a kedvencektől. Amikor megkérdezik: mi a kedvenc állatod, kedvenc ételed, sohasem válaszolok. Nincs kedvenc állatom, nincs kedvenc ételem. Amikor jönnek a kedvencek, ott szentimentalizmusveszély van és a szentimentalizmus mindig tragédiát hivatott palástolni. Ahol van kedvenc fa, ott bizonnyal fogy az erdő. Ahol sok a faültetés, ott jól megy a gépfűrésznek. Ahol van kedvenc kutya, ott bizonnyal aktívak a gyepmesterek.
Már a reklámhordozó ember is méltóságon aluli állapot, hát még az üzenetközvetítésre akaratlanul kényszerített állat vagy növény. Én legalábbis mindig elszomorodom a Nyugati tér szendvicsembereitől. New Yorkban voltak ilyenek a két háború között, most vannak magyar szendvicsemberek. Csekély órabérért hirdetnek valamit, amihez lényegileg semmi közük. Az emlékfák is valami olyat hirdetnek, amihez lényegileg semmi közük. A fák, a virágok, az állatok üzeneteink kényszerű hordozói, akárhányszor, szendvicslények, kik változó indiánként hol élve, hol halva jók.
Mikor nevetni akarunk, az elefánt a cirkuszban pitizve bocsánatot kér, saját nagyságáért, ha elefántcsontra van szükségünk, Afrikában ugyanaz az elefánt térdre hull a golyó nyomán. Igényeink válogatnak, igénye válogatja. Ezért vagyok képtelen szívből felháborodni a békefa, e fura májusfa – júniusfa – kivágása miatt.
Amíg az ember által vész a legtöbb fa itt e Földön, addig, addig a fák ne politizáljanak.
Ha már az ember nem tud pártsemleges maradni, legalább a fák maradjanak embersemlegesek.