Tisztelt Szerkesztőség!

Változások az oktatásügyben
Előre látható volt, ha a szoclib koalíció nyeri meg a választásokat s az SZDSZ ismét megkaparintja az oktatási tárcát, súlyos visszarendeződés következik be. Ez így is történt, illetve történik. Magyar Bálint és pártja mindent elkövet, hogy megsemmisítse azokat az eredményeket, amelyeket a polgári kormány elért – főleg a nevelés területén – és visszairányítsa a tanulóifjúságot az általa választott útra. A kerettantervet meg kell szüntetni – mondják. Nem lehet megkötni a nevelők kezét, rájuk kényszeríteni egy felsőbb akaratot. Válogassanak ők maguk a gazdag anyagból, tetszésük szerint. Úgy látszik, az egyéni szabadságjogokhoz ez is hozzátartozik.
Mielőtt még ezt a kérdését mérlegelnénk, beszélni kell egy másik problémáról, a szakfelügyelet megszüntetéséről. Ez a szoclibek élénk helyeslése mellett következett be, mert ugyanis milyen alapon meri valaki megbírálni az én önálló elképzeléseimet és rákényszeríteni arra, hogy kövessem útmutatásait?
Hát akkor nézzük, hogy is áll ez a helyzet!
A fiatal pedagógus, amikor kikerül az egyetemről, a főiskoláról, bizonyára rendelkezik szakterületének ismeretével, de édes-kevés elképzelése van arról, hogy ezt az ismeretanyagot hogyan adja át a tanulóknak, milyen mélységben tárgyalja a felvetődő kérdéseket, milyen eredményre vezető módszerekkel végezze az ismeretek megszilárdítását. Ha ebben nem segíti senki, akkor – ritka kivételtől eltekintve – tragikus helyzet alakul ki mind a nevelő, mind a tanulók jövőjét illetően. A szakfelügyelő legfőbb feladata a segítés volt, nem pedig gáncsoskodás. Természetesen ilyenek is akadtak, de nem ez volt a jellemző.
Ezek után a kezdő nevelő még egy kerettantervre sem támaszkodhat, mert az oktatás irányítói azt is elveszik tőle. Hagyatkozzék csak saját magára! Válogasson a kedvére való anyagból! Ennek a magatartásnak az lehet a következménye, hogy a lényeges anyagrészek elsikkadnak s megrekednek a lényegtelennél, ami talán érdekesebb a nevelő számára. El lehet töprengeni azon, hogy oktaktásügyünk irányítóit mi vezeti döntéseikben. A hozzáértés, a gyakorlat hiánya, az íróasztal mellett kifundált tézisek? Feltételezem, hogy nem az oktaktásügy tönkretétele a céljuk.
A közelmúltban felvetődött a kérdés, mi az oka annak, hogy bizonyos nemzetközi felmérések gyászos eredményeket mutatnak, főleg a készségek terén. Eddig nem hallottam, de lehet, még arra is sor kerül, hogy a Fidesz nyakába varrják a hiányokat, bár talán ilyen képtelenségre mégsem vetemednek, mivel világos, hogy az oktatás területén négy év nagyon kevés, nem hozhat jelentős változásokat. A liberális elvek sok más vonatkozásban, de az oktatásban is csődött mondtak. Be kellene látni, hogy szükség van határozottan megfogalmazott követelményekre, azok teljesítésének számonkérésére, mert ha nem így történik, úgy járunk, mint a lovak közé vágott gyeplőjű kocsi, amelynek nincs irányítója, amelyet kényük-kedvük szerint rángatnak a lovak.
Csak hát itt sokkal nagyobb a tét, hiszen a jövendő nemzedékéről van szó. Dr. Gürtler Magda, Maglód

Törpék és óriások
Nyugodtan bízzunk józan paraszti eszünkben és ne dőljünk be az egykori szigorúan titkos tisztek és ügynökök által irányított szerecsenmosdató médiakórus hazugságáradatának. Mondjuk ki bátran: szégyen és gyalázat, hogy a magyar nép ezt a szegénységpárti D–209-est ültette a miniszterelnöki székbe. Szégyen és gyalázat, hogy a diktatúra e szégyentelen fogaskerekének lemondatásához nincs elég erkölcsi nyomás a baloldali szavazók részéről. Szégyen és gyalázat, hogy a magukat egykor antikommunistaként és megfigyelt, üldözött ellenzékiekként beállító szabad demokraták ma egy tálból cseresznyéznek volt megfigyelőikkel, és csak néhány értelmesebbjének jutott eszébe, hogy ha nem is igazán erkölcsi megfontolásból, de politikaiból legalább, itt meg kellene vonniuk a határt, hiszen ellenkező esetben egész történelmi legitimációjukat még úgy-ahogy biztosító legendájuk szertefoszlik. Az előző rendszer törpe óriásai tovább zsugorodnak, szinte már észre sem vehetőek, s azt hisszük, hallucinálunk, amikor mindennek ellenére tisztességről, hitről, meggyőződésről beszélnek. Ők, az örökké érdekemberek. Nyugodtan bízzunk józan paraszti eszünkben és tartsuk áldozatnak a D–209-eshez hasonló szigorúan titkos tisztek által zsarolt és beszervezett Pokorni Jánost, aki elbukott a diktatúra elleni oroszlán-egér harcban. Az vesse rá az első követ közülünk, aki önként jelentkezik, hogy letöltse a még hátralévő kilencévi büntetését egy olyan zárkában, ahol nem éppen az elítéltek emberi és egyéb jogai voltak a legfőbb kritériumok. Nyugodtan bízzunk józan paraszti eszünkben és tartsuk hősies példának fia magatartását, aki minden politikusnak irányt mutatott igazi demokrácia és tisztesség dolgában. S nemcsak a politikusoknak, hanem minden magyar embernek megmutatta, hogy morálról, tisztességről nem elég beszélni, de érte tenni kell, s ami még fontosabb: lehet. Regyep János, Vác

Különbékék és különbségek
Szembetűnő, egyben alapvető különbség van a különböző ügynökök viselkedése között.
Nem mindegy, hogy valakit kényszerítettek, fenyegettek, megaláztak vagy önként vállalta, mert szerette, mert előny járt vele vagy mert valakinek be tudott tartani. Nem mindenki vállalt ezek után közszereplést, ami ugye a mai világban nem kötelező. A kiérdemesült sarki hölgynek sem fontos a templomban az első sorba ülnie s beleszólnia, hogy kiből mi lehet, mert esetleg mások rossz néven veszik.
Sokan ezt egy vállrándítással intézik el, pedig személyesen érintettek, itt azonban, Pokorni Zoltán esetében közvetlen személyes érintettség nincs, nem ő volt a cselekmények résztvevője. Azért írom, mert ne legyen senkinek illúziója, nem csak a bal, de a jobb oldalon állók sem látják ezt mindig tisztán, hiszen az emberek erkölcsi értékítélete olyan károsodást szenvedett, hogy azonosságot tételeznek fel a legkülönbözőbb esetekben. Ez néha magyarázható, hiszen sok ember múltjában lehet egy-egy apró légypiszok, amikor érzi, hogy az elmúlt évtizedekben megtett egy-két dolgot, amit nem kellett volna, vagy fordítva, akkor sem tett semmit, ha lett volna rá lehetősége s még csak hősnek vagy mártírnak sem kellett volna lennie. De ez már egy másik fejezet lenne s lehet, hogy a pszichológusukra tartozna.
Mindenesetre, a politikusoktól az egyszerű emberek reagálásáig nagyon tanulságos figyelni, ki hogyan nyilatkozik, ki mennyit árul el lelke legbelső nyugalmából vagy zavaraiból. Ami a legnagyobb baj, hogy sokan nem is értik, miről beszélünk, mert náluk már nem egy károsodott értékítélet van, hanem valaminek a teljes hiánya. Süketnek zenét játszani, lóval imádkozni nem lehet. Németh Imre
egyetemi docens

Ami készül: demokratúra
Az árokbetemetők – mint számítani lehetett – olyan területre merészkedtek, ahol polgári demokráciában semmi keresnivalója sem lenne egyetlen kormánynak sem. A hatvanéves múlttal rendelkező Magyar Nemzetet tiltanák be ezúttal – de mivel nyíltan már nem tehetik meg, így hát adminisztratív eszközök után nyúltak. Felmondták az újságot előállító állami kézben lévő nyomda szerződését, noha az üzlet nyereséges, de ez mit sem számít. Az sem, hogy a Magyar Nemzet a második legnagyobb példányszámú nyomtatott nyilvánosság, 130 ezer fölötti eladott példányszámmal.
A bosszú az első. Az értelem csak ez után következhet.
Egy független szerkesztőség autonóm életébe avatkoznának be, a demokratikus sajtó szabadságát vonnák meg sietve. Éppen amit a nap huszonnégy órájában annyira óvtak és védelmeztek nyugati barátaik előtt is – igaz, még ellenzékként. Kormánypártként azonban már egyetlen ellenzéki hangot sem tűrnek meg ezek a kitűnő demokraták, ezek a kitűnő államférfiak. Akik bizonytalanok önmagukban. Félnek. Ha látják, jól látják, hogy Magyarország már nem az, ami volt, négy évvel ezelőtt. S mivel illegitimnek érzik hatalmukat, úgy döntöttek, munkájukhoz az egész magyar média önfeladó csaholása szükséges. Pedig jól tudják: a Magyar Nemzet (a Demokrata és a Heti Válasz) kivételével az összes napilap, bulvárlap, hetilap, folyóirat, gazdasági hírmagazin, szatirikus magazin, életmódmagazin, kereskedelmi tévé és híradó, politikai háttérműsor szerkesztői székeiben akármerre is nézünk, újságírónak álcázott pártösszekötők ülnek. Az ő embereik – mindahányan. (Erre mondták azt, hogy a Fidesz lenyúlta a médiát. Hát ennyire…) Persze, mostani tettük végtelenül kicsinyes és messzemenően pitiáner. Április 7. óta minden újságnak egyformának kell lennie – hirdetik e szégyentelen lépésükkel. Ha nem félnének ennyire tőle, békén hagyták volna a Magyar Nemzetet – sőt, a saját érdekükben, mint egyedüli és reális kontroll-lehetőséget, minden erejükkel támogatniuk kellett volna. De őnekik (immáron a titkos belügyi akták helyett) naponta megjelenő győzelmi jelentésekre van szükségük. Hát most megkapják. De hol késik a szakma elemi erejű felháborodása? A külföldi újságírók egyszólamú kórusa? Az EU-tagság veszélybe sodródásával fenyegető fölényes kioktatások? Most miért nem hallatszik be a Március 15. térről az „El a kezekkel a Magyar Nemzettől!” című kiáltás?
Ha nem félnének, nem reszketnének ennyire Medgyessyék, békén hagyták volna a Magyar Televíziót is. Amelyet – a tv2, az RTL Klub, az ATV hír- és háttérműsorai után – a napokban fognak megszállni, újabb szánalmas kormányszócsövet gründolva ezáltal maguknak. Nem, nem a mi készülékünkben van a hiba. Az árokbetemetők csupán eleget tesznek előzetes és szomorú várakozásainknak. A múltat végképp eltörölték. Ennek jegyében rombolnak, felülvizsgálnak, mindenre (beteges módon) gyanakodnak, s minden létező területen nyomozást indítanak – miközben kirúgnak. Aljas módszereikkel a Fidesz elnökét lemondásra kényszerítették. Cserébe demokratúrát építenek nekünk. De olyat, hogy megemlegetjük. Hiszen egyedül ehhez értenek.
Csak így tovább, kedves kormány, csak így tovább! Ha azt akarja, hogy megint egymillió ember legyen kint a Kossuth téren: csak így tovább! Marsay Erzsébet, Budapest

Turán Sándor (Budapest): Bevallom őszintén, amikor a metrón elmondták nekem a történetet, nem akartam hinni a fülemnek. Egy idős, jólöltözött hölgy arról beszélt, hogy a Határ úti aluljáróban a rendőrök az ott árusító asszonyoktól elszedték szerény menynyiségű paprikájukat és paradicsomukat, majd földre dobták és széttaposták. Az éppen arra haladók körében nagy volt a felháborodás, de nem mertek szólni semmit. Nem csoda, hiszen az elmúlt ötven év tapasztalatai óvatosságra intenek mindenkit. Kevés még az aktív dolgozók között is az olyan család, ahol az egy főre jutó jövedelem meghaladja a nettó 50 ezer forintot. A többgyerekesek és nyugdíjasok jelentős része pedig nyomorog. Magam sem vagyok híve annak, hogy az aluljárókat a munkanélküliek lakásnak rendezzék be. Azt azonban sokadmagammal nem ítélem el, hogy egyes munka nélküli kisemberek ilyen árusításból biztosítsák családjuknak a szerény megélhetést. Majd ha hazánk azzal dicsekedhet, hogy minden állampolgára számára munkát és megélhetést tud biztosítani, akkor lesz erkölcsi alapja közigazgatásunknak, hogy az ilyen „szabálysértéseket” szankcionálja.
*
K. L. K. (Budapest): Testvéreimmel osztályidegen származású gyerekeknek minősíttettünk, még középiskolában sem tanulhattunk tovább. Én jó tanuló, érdeklődő gyerek voltam, megyei tanulmányi versenyt nyertem, szerettem volna az általános iskola nyolcadik osztálya után folytatni a tanulást. Osztályfőnököm egy beszélgetés alkalmával közölte velem, hogy elintézi a felvételemet, ha válaszolok pár kérdésre – melyek a szüleimre nézve valótlan, terhelő adatokat tartalmaztak volna. 14 évesen elutasítottam a felkínált lehetőséget, ilyen áron nem kellett a középiskola. Édesanyám 1963-ban, a halálos ágyán közölte velem, hogy nagyon nagy teher nyomja a vállát, miatta nem tanulhattunk tovább. Az ’50-es évek elején behívatták valamelyik intézménybe – ÁVH, rendőrség, pártbizottság? –, s közölték vele, hogy gyermekei továbbtanulása biztosítva lesz, ha a barátokról, ismerősökről rendszeresen jelentést tesz. Ő nem vállalta! Mint mondta: „nem tudtam volna megtenni.” Akkor megköszöntem, hogy képes volt a visszautasításra, s mióta kezd megvilágosodni ez a rettenetesen sötét és aljas korszak, hálásan büszke vagyok az Édesanyámra. Hány embert zsaroltak meg abban az időben ilyen és ehhez hasonló témákban? Őket más mércével kell elbírálni, ők nem saját jószántukból, önként jelentkeztek, őket zsarolták, kényszerítették. Azoknak a névsorát is nyilvánosságra kellene hozni, akik ezeket az aljasságokat kitalálták, megzsarolták a bajbajutottakat.
*
Riespler Pálné (Zsámbék): A múlt szombati számuk annyira felboszszantott, hogy úgy érzem, szólnom kell. Tulajdonképpen kinek a malmára hajtják önök a vizet? Már nem lepődöm meg semmin, ha netán kiderülne, hogy önök az ellenoldal szóvivői! Nem tudom elképzelni ugyanis, miért terjesztik a Szonda Ipsos felmérési adatait. Örökké fej fej mellett halad a két párt szimpatizánsi tábora? Ennyi posztkommunista mellett, akik eddig még semmi pozitívumot nem tettek, kirúgtak rengeteg embert az állásából, nem változtattak semmit a modorukon és megfejelték egy kétes hírű miniszterelnök-félével, még mindig annyian vannak, mint ahányan a másik oldalon? Tóth Gy. Lászlót nagyon szeretem, örülök neki, hogy megjelent a pénteki Sajtóklubban, de neki is szólni kellene, mint Kovács Lászlónak, hogy megtörtént a választás, vége a kampánynak! A „Szembesítés” gyűjteménye nem tudom, mi célt szolgál, hacsak azt nem, hogy az ellenoldal nyálát csorgatva élvezze, már nem csak a komcsik vehetnek tudomást az aljas sajtópropagandájukról, hanem aki nem is veszi kezébe a szennylapjukat, az is „élvezheti”. Talán nem ezt kellene terjeszteni, ízléstelen, gusztustalan, nem vagyunk kíváncsiak a balról érkező mocskolódásukra, azt csak olvassák az ő előfizetőik. A szépet, a jót, az öszszefogást, a felemelő gondolatokat, a baloldal botrányait, a „Tisztelt Szerkesztőség” levelezőinek véleményét stb. kell hozni. Mit gondol Tóth Gy. László? Az ilyen idézetgyűjtésekkel csak a balliberális oldalnak tesz szívességet.
*
Dr. Makra Zsigmond (Budapest): Írás jelent meg a közelmúltban (június 17., hétfő) a Magyar Nemzetben Csonka bégről, a törökből kereszténnyé lett vitéz katonáról. Elsőbben célszerű néhány reá vonatkozó adatot pontosítanunk. A keresztség felvétele után osztrák katonaként kezdvén pályafutását természetes, hogy neve német, német helyesírással írva: Zungenberg. Csonka bég (Zungenberg Lipót) fia, Ferencnek a legmagasabb rangja altábornagy volt, ezt az osztrákok Feldmarsall-lieutnantnak mondták (a tábornagyi rangot, amit a cikk említ, nem érte el.) Egyébként a lieutnant (ami magában állva hadnagyot jelent) egy másik, rangot jelző szóval összekapcsolva mindig egy rendfokozattal kisebb rangot jelöl, a németben is, de például az angolban is, lieutenant colonel: alezredes. Ha kétségünk lenne esetleg Zungenberg Ferenc rangjáról, akkor nézzük meg a síremlékét, itt ez áll: Campi Marschalli Locum Tenens. Ez a cifra latin kifejezés is ezt jelenti: altábornagy. Csonka bég, miután a franciák elfogták, rosszul járt: nem váltották ki a fogságból, hanem – amint ezt Thaly Kálmán megírta – kiszolgáltatták a velük szövetségben álló portának. A szultán arra ítélte, amire a hazaárulókat szokták: zsákba varrva a Boszporuszba dobták. Végezetül a család további sorsáról: Ferenc hatalmas összeget hagyott a császárra – ez is mutatja, hogy fia nem volt – de gondoskodott feleségéről is: egy bécsi házat és egy szép magyarországi birtokot hagyott reá. A birtok Nyitra megyében feküdt (Nem volt falu és nem Nógrádban volt, ellentétben a lap írásával.)
*
Cséry Miklós (Budapest): A Time magazin e heti száma jelzett egy cikket a cigányzenéről. Várakozással lapoztam oda, gondolván hogy végre mégiscsak írnak valamit Magyarországról is, hiszen a cigányzenét, ha valamilyen országgal leginkább kapcsolatba lehet hozni, az Magyarország lenne. A cikk első harmada egy romániai együttesről, a másik kétharmada különböző kelet- és közép-európai cigány zenészekről szól. Megrökönyödve konstatáltam, hogy a kétoldalas cikkben egyetlen utalást sem találtam, sem Magyarországról, sem a magyar cigány zenekarokról. Ezzel szemben a román mellett minden más nép, cseh, szerb, bulgár, görög közreműködése megvan valamilyen formában említve. Az amerikai sajtó Magyarországot, kivéve, ha valami kedvezőtlent közölhet, ha csak lehet, mellőzi. Így például pár éve egy egész oldalas cikk jelent meg a Time magazinban a whiskys rablóról és ezzel kapcsolatban az állítólagos magyarországi korrupcióról. Tehát úgy tűnik, Magyarországról általában csak rosszat szabad írni vagy semmit. Úgy tűnik, talán mégsem kellene felszámolni az Országimázs Központot. Szervezzék át, ha tetszik, de a világért meg ne szüntessék, sőt ellenkezőleg: tegyék még hathatósabbá, erősebbé!