Közhelynek számít, hogy 2001. szeptember 11-e reggelén alapjaiban megváltozott a világ. Ezt tartja azonban elemzései támpontjának majd minden kommentátor, politikus és szakértő, amikor a Világkereskedelmi Központ, a Pentagon és a 93-as járat elleni támadásokkal foglalkozik. Csak kevés beavatott látja másként a helyzetet. Ők először meghatározzák a „korszak” fogalmát, valamint elemzik a különféle korszaktípusokat, amelyekre a világtörténelem feloszlik. S bár jómagam nem tudom, jövendő évszázadok történészei beosztják-e majd éránkat szeptember 11-e előtti és utáni korra, megvizsgálhatjuk: vont-e maga után 2001 drámája olyan eseményeket az elmúlt tizenkét hónapban, amelyek nélküle nem történtek volna meg.
A szeptember 11-i támadás a modern kor nem állami elkövetők által végrehajtott legvéresebb terrorcselekménye volt. Az al-Kaida tagjai által egyetlen reggelen meggyilkolt személyek száma megegyezik az IRA és a lojalista szélsőségesek harminc év alatt Észak-Írországban kivégzett összes áldozatának számával. Míg az USA által a múltban elszenvedett terrorcselekmények elkövetői amerikai állampolgárok voltak, akik saját kormányuk és társadalmuk ellen táplált rosszakaratból cselekedtek, addig szeptember 11-ét Oszama bin Laden fogadta harsány üdvözléssel, Amerika szövetségesei pedig kivétel nélkül az egész civilizált fehér zsidó–keresztény világ elleni támadásként ítélték el a rémtetteket. Tekintettel a merénylet arányaira és módszereire – amelyek kizárólag Pearl Harboréhoz hasonlíthatók –, korántsem meglepő, hogy amerikai állampolgárok ma is tömegével hordozzák az események utólagos lelki terheit. Ott járva, idegenekkel szóba elegyedve is szinte önmagától, spontán pattan ki előbb-utóbb „09. 11.” témája. Pszichológiai jelentősége alig felmérhető. Európában azonban az a legfontosabb kérdés: hogyan változtatták meg a támadások az Egyesült Államok egészét, milyen hatást gyakoroltak NATO-szövetségesünk álláspontjára, nemzetközi viszonyulásaira?
Federális kezdeményezéseket, irányelveket illetően két fontos változás történt. Az első közülük a terrorizmus elleni küzdelmet koordinálni hivatott új minisztérium alapítása. A Bush elnök javaslata nyomán létrejött, Department of Homeland Security (Hazai Biztonság Minisztériuma) az USA kormányzatának legalapvetőbb átszervezését eredményezte, mióta csak a második világháború után meghozott nemzetbiztonsági törvény lefektette a CIA, valamint a Fehér Ház Nemzetbiztonsági Tanácsa megalkotásának feltételeit. Az új minisztérium magába foglalja majd húsznál több, már fennálló federális szerv egyes elemeit a parti őrségtől (Coast Guard) a bevándorlási ellenőrző hivatalig (Immigration Service). 170 ezer tagú személyzettel működve költségvetése mintegy 40 milliárd dollárra rúg majd (összehasonlításul vegyük figyelembe, hogy a teljes magyar honvédelmi kiadás évi félmilliárd dollár, haderőink létszáma pedig nem éri el a 40 ezret). Az új minisztérium nagyságrendben harmadik lesz a Pentagon és az amerikai posta (US Postal Service) után.
A második jelentős változást az a tény hozta, hogy főként Dick Cheney alelnök vezetésével szeptember vége óta Amerika gyökeresen leegyszerűsített jellegű külpolitikát kezdeményezett. Míg az USA külpolitikája sohasem – különösen a hidegháború jegesebb szakaszaiban nem – volt kifinomultnak, bonyolultnak nevezhető, új hozzáállása még egyszerűbb. Alapjában feltételezi, hogy a világ fehér vagy fekete. Valamely független nemzetállam állhat Amerika pártján a terrorizmus ellen folytatott háborúban, vagy sem. Az utóbbi esetben nem lehet azonban Washington szövetségese, barátja, bármennyire egyezik is vele a külpolitika egyéb területein. Problematikus helyzetbe hozott ez a felfogás még volt szövetségeseket is, mint Németországot, de sokkal inkább arab és más mozlim államokat, például Szaúd-Arábiát és Pakisztánt. Mindkét említett változás az Egyesült Államokban és nemzetközi szerepében meglehetős aggályt okoz. Az új minisztériumot illetően felmerül a kérdés: mennyiben kielégítő válasz a fenyegetettségek közepette egy ilyen behemót csúcsszerv létrehozása? Ha Oszama bin Laden és hálózata, valamint a hozzájuk hasonlók új, mindent átívelő kihívással helyettesítik a régi idők Vörös Medvéjét, releváns lehet-e ebben a klímában a hidegháborús megközelítés? Amikor a Szovjetunió és a Varsói Szerződés monolitjának hadseregei, hírszerző szervei képezték az ellenséget, olyan intézményóriások, mint a CIA, a DIA és az NSA megfeleltek a kihívásnak. Hasonlít-e azonban az új ellenség a régire? A legcsekélyebb mértékig sem. Mára világos: az al-Kaida teljesen horizontális felépítésű szervezet, amely apró és taktikailag rugalmas sejteken alapszik, távol a központi bázistól. A köztük fenntartott érintkezés sporadikus jellegű. Megbontható-e vajon ilyen hálózat egy Washingtonban működő új mamutminisztérium munkálkodása révén, amely a hidegháborúra évtizedekkel ezelőtt tervezett eszközöket alkalmaz?
Ami pedig a világ sematikus felosztását illeti „jó fiúkra” és „rossz fiúkra”, vajon hogyan fog ez hatni kevésbé fejlett arab és más mozlin országokra? Meg fogja-e győzni őket arról, hogy maradjanak Washingtonnal ideiglenes koalícióban, miközben az kipipálja listáján a következő új ellenséget? Ha Irak a legközelebbi a lajstromon, Bagdad után mi jön soron? A lehetséges célterületek még tárgyalások témáját se képzik más felekkel – arab államokkal, Amerika NATO-szövetségeseivel Európában – legfeljebb Nagy-Britanniával. Meddig terjedhet az USA egyoldali külpolitikájának éle, mielőtt sebezni kezdi annak a világnak értékeit, amelyet ő maga segített megalkotni, mert előmozdította az ENSZ és hozzá hasonló testületek születését, olyan eszmék propagálását, mint az emberi jogok elidegeníthetetlensége.
Amerika egyoldalú külpolitikájának, s még inkább szeptember 11-re történt katonai reagálásának legaggasztóbb tényezője, hogy az afganisztáni hadműveletek tervezéséből és végrehajtásából kihagyta a NATO-t. Miután szorgalmazta ugyan a washingtoni egyezmény ötödik, kölcsönös védelemre vonatkozó cikkelyének életbeléptetését, mégis egyedül vezényelte le az afgán rendszerváltozás előzményeit. A NATO tizennyolc tagállama közül mindössze Nagy-Britannia vállalt szerepet. Számos magyarázat hangzott el arra nézve, miért vonták ki magukat a válaszlépésből a többiek, a végső következtetés azonban csupán annyi: szerencse, hogy aktív részvételre nem kérték fel a NATO-t. Vajmi csekély hozzájárulást tudott volna ugyanis nyújtani ilyen távolságban zajló különleges hadműveletekben.
Jóllehet tizenkét éve már, hogy széthullott a vasfüggöny, a NATO mégis főként az európai kontinens területvédelmi háborújára kiépített szervezet marad. Fenntartja úgynevezett hagyományozott haderejét (legacy forces), amely súlyos, lassú és hatásában behatárolt. Tankok aligha jöhetnek számításba segítségként high-tech felszereltségű különleges egységek bevetésekor. S ez talán szeptember 11-e legkijózanítóbb leckéje. A hidegháborúnak vége ugyan, a NATO meg is nyerte azt, és valóban lehet, hogy az emberiség történetének legsikeresebb katonai szövetsége. Mégis reformra szorul, újra kell hogy gondolja küldetését, és komoly lépéseket kell tennie politikai szinten az Atlanti-óceán mindkét partján, hogy felélessze azt, amit a múltban transzatlanti kapocsnak neveztünk. Ha nem cselekszik így, hamarosan irrelevánssá teheti magát, a világ pedig hozzászokik majd ahhoz, hogy tétlenül, némán figyelje Amerikának a szövetség keretein és döntésmechanizmusain kívüli, konzultáció nélkül kezdeményezett akcióit.
A szerző az Euroatlanti Integrációs Központ igazgatója
Európa
Quo vadis, Európa?
