Anyanyelvünk térhódítása Pest-Budán

Nyelvében él a nemzet – foglalta össze a legtalálóbban Széchenyi az anyanyelv fontosságát, és az akkor már hosszú ideje zajló program, a magyar nyelvért folyó küzdelem lényegét az 1800-as évek első felében. Ekkoriban alapították meg a Magyar Tudományos Akadémiát és kezdődött el az első magyar nyelvű fővárosi színház és a Magyar Nemzeti Múzeum építése, ám a várostörténészek munkáiból kiderül, a pesti fiákeresek, a vízhordók és üveges tótok még a század hatvanas éveiben is németül hirdették szolgálataikat, és az éttermekbe betérve is német étlap és pincér fogadta a vendéget.

Első királyaink meglehetősen keveset tartózkodtak Budán és Pesten. Inkább Esztergom, Székesfehérvár és Veszprém számított akkoriban az ország központjának. Majdani fővárosunk, amelynek lakossága a kezdetektől fogva vegyes nyelvű volt, ennek ellenére – főként kedvező fekvésének köszönhetően – fejlődésnek indult. Polgárai között a tatárjárás előtt a magyarok mellett legnagyobb számban német nyelvűeket találunk, de szép számban telepedtek meg flamandok, vallonok, szaracénok, latinok és zsidók is. Egy akkori krónikás, Rogerius Pestet egyszerűen „igen nagy és gazdag német városnak” nevezte. Nagy Lajos, majd később Mátyás olaszokat, Zsigmond németeket és franciákat telepített be az időközben központi szerephez jutó Budára, amelynek fejlődését a mohácsi vereséget követő török uralom akasztotta meg másfél évszázadra. Ezalatt Buda jó időre keleti várossá vált, amelynek magyar lakói nagyrész elmenekültek, helyüket törökök, zsidók és szerbek foglalták el. A törökök kiűzésekor elpusztult Pestet, Budát, Óbudát, sőt azok külső övezeteit az újjáépítés után jórészt német telepesekkel népesítették be. Ettől kezdve vette át a német az uralkodó szerepet a főváros hivatalos és hétköznapi nyelvében egyaránt, mintegy kétszáz évre. Erre az időszakra sajnálatosan illett a mondás, miszerint „Magyarország fővárosa németté lett”. Így történhetett, hogy a jóval tehetősebb németek száma néhány évtized elteltével már a magyarok háromszorosára duzzadt.
A főváros természetes kialakulásával, a közlekedés fejlődésével, az iparosodással elkezdődött egy folyamat, amellyel a vidéki, főként magyar nyelvű lakosság özönlött be az ország legkülönbözőbb vármegyéiből Pest-Budára. Ennek ellenére a magyar országgyűlések latinul tanácskoztak, a magyar nyelv pedig, úgy tűnt, mintha csupán a nép egyszerű gyermekei számára létezett volna.
Elsőként a Bécsben élő testőrköltők szálltak harcba a magyar nyelvért. Pest város a Tudományos Gyűjtemény című folyóirattal s az évente megjelenő Auróra című irodalmi almanachhal, az Országos Könyvtárból fejlődött Nemzeti Múzeummal, az Egyetemi Könyvtárral, a könyvkereskedők üzleteivel, irodalmi szalonjaival emelkedett mindinkább irodalmi központtá.
Bár az első magyar nyelvű színielőadást 1790-ben lehetett látni, az első folyóirat, az Uránia pedig 1794-ben megjelent, az állandó magyar színház, a Nemzeti Múzeum, valamint a Magyar Tudományos Akadémia csak évtizedek múlva kapott méltó helyet, és az oktatás és a közigazgatás nyelvévé is ekkorra válhatott a magyar. A szabadságharc és a kiegyezés közötti idő nem kedvezett a korábbi törekvéseknek, amelyek megvalósításához csak a hatvanas évek adtak ismét lendületet. Néhány év múlva, a századfordulóra már nem volt többé német a főváros. Hosszú évszázadok után a német helyét ismét a magyar műveltség vette át, szem előtt tartva Széchenyinek a Hitelben megörökített gondolatát, amely szerint „Az egészséges nemzetiségnek egy fő kísérője a nemzeti nyelv, mert míg ez fennmarad, a nemzet is él”.