Európai optika

Európa jövője, az átalakulás útjai, az Európai Unió bővítésének kérdései állnak manapság az öreg kontinens politikai hétköznapjainak középpontjában. A kontinens szerencsésebb múltú fele főként azt latolgatja, hogy mibe kerül majd neki az új demokráciák integrálása, míg a klub bejárata előtt toporgók várakozással vegyes félelmükben szintén azt taglalják hangosabban, miről is kell lemondaniuk. Mindkét oldal tudja, hogy Európa újraegyesítésének valójában nincs alternatívája, s az előnyök már rövid távon is feledtetik majd a nagy átalakításokkal együtt járó kellemetlenségeket, erről nyilvánosan mégis kevesebb szó esik. Érezhetően ugyanarra a célra koncentrál tehát a kontinens nyugati és keleti fele, mégis látszik, hogy két irányból közelítenek ehhez. Világosan tükrözte mindezt a hétvége két választása, a német és a szlovák is.
Németország az Európai Unió kulcsországa, így senkinek sem lehet közömbös, hogy ki lehet majd a berlini kancellári hivatal lakója a következő négy évben. Még akkor sem, ha a bővítés kérdése nem is vált oly nyíltan és élesen kampánytémává, mint például az Irak ellen tervezett katonai akció megítélése. Valójában azonban kevés olyan dolog van, ami ne érintené az unió átalakításának módját is. Sokáig Stoiber és Schröder versengésének központi kérdése volt a gazdaság helyzete, a négymillió fölötti munkanélküliség, ezek kapcsán a bővítés költségeinek vagy a bevándorlás csatlakozási tárgyalásokat szintén érintő problémája. Ha az európai optikán keresztül nézzük az elmúlt négy évet, akkor Schröder mérlege bizony nem túl hízelgő. Folyamatosan romlott a német–francia viszony, s így lassult az integráció motorja is. A német kancellárnak elég szembetűnően az volt a legfontosabb az EU-val kapcsolatban, hogy a legnagyobb befizető országának minél kevesebb pénzébe kerüljön a tagság. Ugyanez az elv vezérelte a bővítés kérdésében is, pedig annak egyértelműen a legnagyobb kedvezményezettje lesz. Így utolsóként egyezett bele a 2004-es dátumba, s keményen ellenállt az új tagoknak nyújtandó agrártámogatások ügyében is.
A szlovák választásoknak egyenesen a tétje volt az ország euroatlanti integrációja. Brüsszel ugyanis egyértelműen Pozsony értésére adta, hogy Meciarral nem lesz sem NATO-, sem pedig EU-csatlakozás. A szlovákok megértették az üzenetet, s a nagy többség, világosan felmérve érdekeit, a nemzeti érzékenységet sértő burkolt diktátum ellenére is az európai integráció mellett szavazott. Dzurindától Ficóig a politikai elit euroatlanti elkötelezettsége nem lehet kérdéses, s ez olyan kemény választóvonal, amely nem hagyhat sok mozgásteret Meciarnak. Pozsony integrációja elől tehát a legfőbb akadály, Meciar kormányzása elhárult, s teljes erővel a felkészülésre koncentrálhatnak a szlovákok.
Szerencsésebb helyzetben, mi, magyarok már jó ideje kizárólag erre koncentrálhatunk. Mint a várható utolsó országjelentés is igazolja, a felkészültség tekintetében a jelöltek élcsoportjába tartozunk, mégis belső viharok közepette fordulunk a bővítési tárgyalások hajrájába. A politikai elit két oldala ugyanis e kérdés kapcsán is egymás lejáratásával van leginkább elfoglalva. A szokásos felvezető után következhet csak a lényeg, a vita ugyanis immár csakis arról szólhat, miként csatlakozhatunk a legfelkészültebben az unióhoz. Ehhez persze hozzásegítene, ha a lakosság európai optikáját végre a tények ismerete, s nem csupán a pártok rosszízű vitája csiszolná.