Gondterhelt németek

Igazi katarzis nélkül ért véget a németek drámai választási éjszakája. A feszült heteket, órákat nem követte az ilyenkor megszokott feloldódás, hiszen az eredmények inkább csak a választók kétségeit, döntésképtelenségét erősítették meg, tovább szaporítva a gondokat, kérdéseket. A szociáldemokraták ugyan minimális különbséggel győztek, az SPD azonban vesztett négy évvel ezelőtti népszerűségéből, a választók büntették Schröder kancellárt és pártját a gazdaság gyatra teljesítményéért, a magas munkanélküliségért, a reformok elmaradásáért. A néhány hete még biztosan vezető uniópártok az éjszaka folyamán többször is győztesnek érezhették magukat, bár a kormányzásra akkor is kevés esélyük volt. Stoiber a négy évvel ezelőtti bukás után látványosan megerősítette a CDU–CSU-t, a koronát azonban mégsem tehetik fel a konzervatívok e teljesítményre. Többek között éppen a szabad demokraták bukása miatt.
Az FDP – amelyet magával rántottak vezető politikusának, Möllemann-nak az antiszemita ízű kijelentései – egyértelműen a választások nagy vesztese. Ellentétben a Zöldekkel, akik a népszerű Joschka Fischerrel az élen várakozáson felül teljesítve mentették meg a vörös–zöld koalíciót a bukástól. Felhőtlenül boldogok azonban talán még ők sem lehetnek, hiszen leendő kormányzó erőként ugyancsak nyomaszthatja őket az ország nyilvánvaló gazdasági és strukturális válsága. Ráadásul az eddig nagyobbrészt halogatott kemény döntések meghozatalához a régi-új koalíciónak a szoros eredmény miatt nincs erős felhatalmazása.
Az eredmény arról árulkodik, hogy a német választók nagyon is jól látják a bajokat, félnek azonban szembenézni a zsugorodó gazdaság és a magas munkanélküliség okozta problémákkal. Az elkerülhetetlen reformok ellen ugyanis berzenkednek. Akartak is váltani, meg nem is, így behunyták a szemüket, s ugrottak a sötétbe. Lesz, ami lesz! A politikailag határozatlan Németország így aztán zsigerből Gerhard Schröder, a „haver” érzelmi politikáját választotta, miközben az értelem Edmund Stoiber és annak komoly érvei mellett szólt. Különösen a keletnémetek féltek a váltástól, s tartottak a bajor politikustól. Valljuk be, nehezítette a szavazók dolgát, hogy a karizmatikus képességekkel nem igazán rendelkező Stoiberrel szemben a megalkuvó, véleményét szélkakasként változtató, de mégiscsak kitűnő kommunikátor Schröder állt.
A kancellár előbb a populizmus „light” formájaként azzal nyugtatott, hogy fájdalmas intézkedéseket ezután sem fog hozni, aztán, látva a baj nagyságát, bekeményített. A németek pacifista érzelmeire játszva, meglehetősen felelőtlen politikusnak mutatkozva, szembeszállt az Irak elleni támadás lehetőségével. Ezt megelőzően még az árvíz is segítségére sietett, bár kétségtelen, hogy erélyes fellépésével jól használta ki az előállt válsághelyzetet. Ráadásul a környezetvédelmi problémák előtérbe kerülése a Zöldeket is megerősítette, akik ehhez még az ország legnépszerűbb politikusát, Joschka Fischert is a soraikban tudhatták.
A hét végi két választás paradoxona, hogy míg a szlovákoktól a nacionalista populizmus határozott elutasítását várta el a Nyugat, s északi szomszédaink éretten félre is tolták Meciart, addig Berlinben a hagyományos pártokat egyre inkább félresöprő, programok helyett sokszor személyiségekre, népszerű szólamokra, s nemegyszer szélsőségesen nemzeti érzelmekre épülő európai trend érvényesült. Homokba azonban Schröder sem dughatja sokáig a fejét, hiszen immár ott liheg a nyakában Stoiber. Meg kell próbálnia tehát életet lehelnie a lelassult gazdaságba, miközben rendeznie kell megromlott kapcsolatait Washingtonnal és Brüsszellel is.
Mi pedig csak drukkolhatunk, hogy az Európai Unió motorja, Németország így vagy úgy, de újra lendületbe jöjjön.