Kolozsvár. Bár nem vagyok kolozsvári, számomra is nagyon kényelmetlen, hogy bárhová megyek, a város kapcsán mindenki csak Funárról kezd beszélni – jelentette ki nemrégiben a miniszterelnöki hivatal ellenőri testületének Kolozsváron vizsgálódó elnöke. Victor Ponta szerint törvénysértő helyzet alakult ki, a várost a polgármester saját hűbéri birtokának tekinti. Még lehangolóbb a kép, ha mindehhez hozzávesszük, hogy Kolozs megye közegészségügyi igazgatóságának vezetője szintén a közelmúltban hivatalos közleményben nyilvánította elmebetegnek a város első, a Nagy-Románia Párt második emberét. Az idegsebész-ideggyógyász főorvos szerint Funar közleményei beteg elme termékei. Olyan személyiségé, aki rettentően labilis, akinél a fóbiákat a kényszerképzetek és lázálmok váltják ki, s ha nála a polgármesteréhez hasonló tünetekkel jelentkezne valaki vizsgálatra, azt gondolkodás nélkül pszichopatának nyilvánítaná.
A megyei prefektussal vagy a városi önkormányzati képviselőkkel vívott háborújában Funar valóban sokszor tesz úgy, mint aki pszichés zavarokkal küzd. Az alprefektus szerinte csak bitorolja tisztségét, hiszen nem is úgy hívják, ahogy az a kinevezési okmányon szerepel, a tanácsosokat pedig hol rovarirtás címén üldözi el a városházáról, hol pedig csontot tesz az asztalukra. Az ilyen példáknak se vége, se hossza, az „agyament” támadások mögött azonban legtöbbször nagyon is valós érdekek állnak. Például az, hogy fia törvényesnek a legnagyobb jóindulattal sem mondható vállalkozásait védje a polgármester. Miközben ugyanis Funar minden tőkeerős külföldi befektetőt igyekszik elüldözni a városból, a rokonságnak és a vállalkozóvá átvedlett egykori szekus körnek bőven akad lehetősége Kolozsváron. Más kérdés, hogy ez a korrupt üzleti réteg nem igazán képes lendületet adni a városnak.
Szokatlan észjárásra vall az is, ahogy Funar kiáll a román nemzeti eszme mellett, hasonló gondolkodással azonban találkozhatunk még e térségben. A nemzeti lobogó színeire ugyan máshol nem festették a város padjait, útjelzőoszlopait és szemeteskukáit, a múltba fordulás, a gyökerek kutatása azonban nem új keletű. Amíg Funar a dákoromán elmélet rabja, addig mások például a sumér rokonsággal próbálkoznak. Azon sem lehet csodálkozni, hogy a városban a legtöbb figyelmet a templomépítésnek szenteli. A nemzeti identitás erősítése volt a cél 1920-ban az ortodox katedrális felépítésével éppúgy, mint 1990 után azzal, hogy előtte felállította Avram Iancu szobrát. E logika mentén igyekszik Funar tönkre tenni mindent, ami magyar emlék. Gondoljunk csak a Fő tér feldúlására, a Mátyás-szobor folyamatos meggyalázására. A gondolkodás sokszor beteges, de emiatt másutt sem küldtek elmeosztályra még senkit. Pedig nem normális az elvakult, vad gyűlölet, s az sem, ahogy a polgármester a románságot szereti. Funar ugyanis a város építése helyett beérte azzal, hogy mindent kék-sárga-pirosra festett, a kukáktól az utcai padokig, amellyel gyakorlatilag ő maga gyalázza meg a nemzeti jelképeket. E logika mentén emeltetne Antonescu-szobrokat, állít emléket Woodrow Wilson volt amerikai elnöknek, s üldözi el Kolozsvárról egymás után a multikat a Coca-Colától a Metróig. A város közben egyre inkább lemarad, míg Erdély többi nagyvárosa dinamikusabban fejlődik.
Miért állhat mindezek ellenére Gheorghe Funar Kolozsvár élén? – merül fel a kérdés. Bukarestben is látják ugyanis önsorsrontó ténykedését, s sorozatos botrányai is egyre kényelmetlenebb helyzetbe hozzák a központi hatalmat. Ráadásul a város sem fejlődik lehetőségeihez mérten. Funar botrányai azonban nem nagyon érintik szavazótáborát. Számukra csak az csapódik le mindebből, hogy a polgármester folyamatosan ott szerepel a képernyőn, tehát médiasztár. Arra ez a réteg kevésbé veszi a fáradságot, hogy elemezze is e sztárság minőségét. Funar egyébként is a külvárosi, a vidékről betelepült, kevésbé művelt lakosság között népszerű. Azok között, akik nem sokat értenek a globalizációból, az internetből, akik teljesen kizárva, elfeledve érzik magukat a modern életből. Torkig vannak az egzisztenciális bizonytalansággal, azzal, hogy szociális-kulturális elmaradottságukkal nevetség tárgyát képezik. Funar két bűnbakot is talál számukra: a multikat és a magyarokat. A hatalomnak is szüksége van szelepként bizonyos mértékig e nacionalista retorikára. Ráadásul a bukaresti elit sem mentes a magyarfóbiától, így olyan áron sem bánja a hagyományos erdélyi kulturális központ vesszőfutását, hogy az ellentétes a románság valós érdekeivel is.
E logikában egy Funar jó helyen van ott Székelyföld és az anyaország között is. A polgármester ezenkívül bizton számíthat az egykori Securitate ma is erős gazdasági-társadalmi bázisaira. Funar helyzete tehát a NATO-csatlakozás környékén, vagy a Nagy-Románia Párt túlságos megerősödése esetén időnként Bukarestből érkező feddések ellenére biztosnak látszik. Az is legfeljebb a sajtót érdekli, hogy a polgármester őrül, politikai bohóc avagy éppen báb-e.
Európa
Quo vadis, Európa?
