Kísért a félig lezárt múlt

„Súlyos hibát követ el a Nyugat, amikor látványos közeledésével legitimizálja az egykori titkosszolgálati alapokon újrarendeződő Oroszországot, amely a többi kelet-európai országhoz hasonlóan nagy lehetőséget szalasztott el azzal, hogy csak félig zárta le a kommunista múltat” – állítja a szovjet rendszer leghajthatatlanabb bírálói között számon tartott Vlagyimir Bukovszkij. Az egykori disszidens az Új Atlanti Kezdeményezés terrorizmussal foglalkozó konferenciáján tartott előadást a napokban Budapesten.

Jó évtizeddel a rendszerváltás után egyre több jel utal arra térségünkben, hogy az emberek gyorsan felejtenek. Főképp úgy, ahogy azt ma Magyarországon látjuk: a média aktív közreműködésével egyesek heroikus, mitikus ködöt bocsátanak a diktatórikus múltra. Sokak szemében megszépülnek így a kommunizmus évtizedei. Az ön élete azonban élő bizonyíték a terror hol keményebb, hol puhább válfajának embertelenségére. A feledékenyek és az új generációk számára elevenítsük fel, hogy miért is lehetett annak idején a szovjet típusú rendszerekben börtönbe kerülni.
– Ez bizony egyszerű volt! Engem például 19 évesen azért tartóztattak le először, mert tiltott könyvet, a jugoszláv kommunista Milovan Gyilasz egyik művét találták nálam. Ez persze csak ürügy volt, hiszen akkor már figyeltek. Rendszeresen felolvasásokat szerveztünk ugyanis Moszkvában a Majakovszkij téren, indexen lévő költők verseiből, s mivel ez a hruscsovi olvadás idején nem számított bűncselekménynek, más indokot kellett találni a lekapcsolásomra. Mindenkit figyeltek, a telefonokat lehallgatták, s a rendszer fennállásáig dolgozott az ügynöki hálózat.
– A 60-as évektől a polgárjogi mozgalmak erősödésével ismét húzott egyet a nadrágszíjon a rendszer. Egyre keményebb lett a megtorlás, hogy csak a Szinyjavszkij-pert említsük. Ekkor már ön is hétévi szabadságvesztést kapott. Mivel „érdemelte” ezt ki?
– Spontán mozgalmi jellegű önszerveződés volt a miénk, amelyben mindenki mással foglalkozott. Én például a pszichiátriai intézetek törvénysértő gyakorlatának leleplezésével, hiszen abban az időben elterjedt gyakorlat volt, hogy az ellenzékieket zárt osztályra utalták. Erről gyűjtöttem bizonyítékokat, az eredményről pedig adtam néhány interjút nyugati televízióknak, köztük a CBS-nek.
– Sok szörnyűséget hallottunk a gulágról. Mennyiben különböztek ettől a 70-es évekbeli börtönviszonyok?
– Lényegi különbség volt, hogy a sztálini időkkel szemben itt már nem hagyták meghalni az elítélteket; a lét-nemlét mezsgyéjén, de azért létezhettünk. Míg a sztálini büntetőintézetek, ahogy Szolzsenyicin fogalmazott, megsemmisítő lágerek voltak, ahová begyűjtötték az embereket, s nem törődtek azzal, hogy túlélik-e a büntetést. Dolgozó állatok voltak a rabok, ingyen munkaerő a nagy építkezéseken, a bányákban.
– A börtönből azonban egy váratlan fordulattal Nyugatra vezetett az útja. Amerikai közvetítéssel a híres chilei kommunistára, Corvalánra cserélték. Ma már tudja, hogy miért éppen önre esett a választás?
– Amikor 1992-ben a pártarchívumban kutathattam, megtaláltam az ügy anyagát, de arra az iratokból nem kaptam választ, hogy miért éppen engem cseréltek ki.
– Sokak számára hasonló váratlansággal omlott aztán össze a kommunizmus is. Ön szerint Gorbacsov tisztában volt vele, hogy idáig fajulhatnak a dolgok?
– A párt vezetői az 1981-es lengyel események után már tisztán látták, hogy a rendszer a csőd szélén áll, így a túlélés reményében intenzíven fogtak hozzá a megreformálásához. Andropov idején mindez nagyon céltudatosan folyt, Gorbacsovra pedig azért esett a választás, mert fiatalabb volt a többieknél, jobban mutatott a tévében, így alkalmasabbnak találták a terv végrehajtására. A folyamat azonban 1988-ban megtorpant, s elkezdődött az improvizálás, ami felgyorsította az öszszeomlást. Ez a párt ugyanis mindent tudott, csak improvizálni nem. Ahhoz azonban elég volt az idő, hogy a KB utasítása alapján magánkézbe mentsék át a gazdaságot.
– Eközben nagy remények közepette, mintegy a rendszer alternatívájaként, felbukkant a színen a kegyvesztett pártapparátcsik, Jelcin. Összeomlott a Szovjetunió, aztán, hogy ugorjunk egy nagyot, a kezdeti lendület, lelkesedés is apátiába csapott át. Az ország immár más szinten, de ismét a káosz, a szétesés állapotában volt, amikor színre lépett az utód, Putyin, akiről ön a szakértők többségével ellentétben meglehetősen lesújtóan vélekedik. Ön szerint az ország mostanihoz hasonló összeszedésének volt másfajta alternatívája 2000-ben?
– Ekkor már nem nagyon, de 1991-ben bizony még volt a jelenlegi útnak alternatívája. Jelcin azonban nem volt képes átlépni a saját árnyékát. Pedig ekkor azt csinálhatott volna, amit csak akar! Ehelyett tétlenkedett, pedig mi arra kapacitáltuk, hogy nyilvános perben mondjon szimbolikus ítéletet a kommunizmus felett. A miniszterektől a KGB akkori vezetőjéig, Bakatyinig mindenki egyetértett az elképzeléssel, s az elvetélt kommunista puccs után adott is volt minden ahhoz, hogy ily módon pontot tegyünk a múltra. Jelcin azonban nem tett semmit, elvesztegette az időt, a lehetőséget, s rövidesen már defenzívába is kényszerült. Az ország mindenható urából gyorsan gyenge figura lett, aki egymás után cserélgette a csapatát, s végül már egyetlen célként csak a túlélés lebegett előtte. Utódként is csak olyan valaki jöhetett számításba, aki immunitást biztosít számára. A büntetlenséget pedig csak a KGB szavatolhatta Jelcinnek, így egymás után jöttek e körből a miniszterelnönök, Sztyepasin, Primakov, Putyin. Csak idő kérdése volt tehát a váltás. Jelcin elszalasztotta a lehetőséget, mert az országra rátelepedett a KGB, illetve a párt megszűnésével leszakadt, s oligarchává avanzsált, majd most újra megszelídített agentúrájának, valamint a vadkapitalizmus virágzásával vérszemet kapott kriminális szférának a szövetsége. Ebből pedig nincs kiút, hiszen a piac két dolgot, magántulajdont és szabad versenyt feltételez, a maffiagazdaság azonban egyiket sem engedi kibontakozni. A Nyugat pedig – szintén lezárva a fejlődés útját – rövidlátó érdekei, így például a közelgő közel-keleti háború miatt számára felértékelődő alternatív energiaforrások biztosítása érdekében legitimizálja e rendszert. Ebből kiindulva akarja minden áron normális partnernek látni Oroszországot.
– Indulatait tökéletesen megértve hadd jegyezzem azonban meg, hogy az elmúlt időszak orosz külpolitikai nyitást kísérő eseményei éppen azt igazolják, hogy a Kreml valóban igyekszik mindinkább kiszámítható, normális partnerré válni.
– Az én véleményem az, hogy butaságot csinál Amerika vagy az EU, amikor azt hiszi, hogy érdekeit szolgálja a mostani látványos közeledés. Az igazság ugyanis az, hogy az Oroszországot ma is irányító klientúra az úgynevezett felszabadítási mozgalmak keretében évtizedeken át nevelte ki a terroristákat, hozzájárulva ezzel a nemzetközi terrorizmus megerősödéséhez.
– A dolog ennél talán bonyolultabb, s e tétel alátámasztására hadd említsem meg Oszama bin Ladent, akit éppen a CIA képezett ki.
– Ez igaz, de azt a helyzetet is az afganisztáni szovjet behatolás idézte elő. Vitán felül áll tehát véleményem szerint, hogy a mai nemzetközi terrorizmus melegágya a Szovjetunió volt.

Vlagyimir Bukovszkij (59) a Szovjetunió polgárjogi mozgalmának egyik legaktívabb résztvevője. Több ízben elítélték, utoljára 1972-ben hétévi szabadságvesztésre, de négy év múlva Svájcban kicserélték a Chilei Kommunista Párt első titkárára, Louis Corvalánra. Ekkor megfosztották szovjet állampolgárságától. A Cambridge University hallgatója lett, majd agyfiziológiai kutatásokat végzett a Stanford Universityn. A Szovjetunió felbomlása után ismét hazautazhatott, 1996-tól azonban indoklás nélkül, de nem kap vízumot. Cambridge-ben él, tudományos munkával foglalkozik, több könyvet és számtalan cikket publikált Nyugaton.