Komédia a kólikáról meg a podagráról

A szászországi születésű, meglehetősen változatos életű kalandort – aki előbb a moldvai vajdát szolgálta, később Brassóban, majd a kolozsvári unitárius iskolában tanított –, Johannes Sommert (1540–1574) az erdélyi antitrinitáriusok egyik vezéralakjaként tartják számon. Írói munkássága sem jelentéktelen. Elégiát írt Moldva pusztulásáról, amelyben a hadak dúlta táj lakóinak zord életét szembeállítja a kies erdők és bércek szépségével. Később versfüzért írt – Reges Hungarici címen – a magyar történelemről. Verseiben gyakorta panaszolja (szokatlanul személyes hangon) a maga hányt-vetett életét, illetve dicséri a teremtő nyugalmat, amit Erdélytől kapott. Legértékesebb műve alighanem a Blandrata György orvosnak és hitújítónak ajánlott komédia, a Colicae et Podagrae tyrannis, vagyis: A kólika meg a podagra rémuralma.
A mű tulajdonképpen a heroikus antik tragédiák vérbő paródiája. Szereplői a megszemélyesített Kólika meg a Podagra, a kólikás, továbbá a podagrások meg a kólikások kara – tehát a görög drámák teljes színpadi apparátusa. A kólikás így panaszkodik, a hősi antik zengést imitálva: „Sötét szobám sírboltja zárt, / míg súlyos kórban hánykolódva bús panaszt / öntöttem sóhajtozva, mert gyomrom csikart / kibírhatatlan, s bágyadtságnak kínja ölt, / s távolról sem fénylett felém a gyógyulás…” Mintha Aiszkhülosz félistenei zengének, csak épp a téma, a hascsikarás sehogy sem illik ehhez a parnasszusi dörgedelemhez. „Van méreg, mely nem marta belsőrészemet? / Van fájdalom s kín, melyet nem viseltem el? / Ehhez képest a sas se számít, Tytius / keblét, ravasz máját mely tépte kínozón, / s kutatva dúlta teste belsőrészeit, / s szaggatta csőre rángatózó rostjait…” – folytatja a hacsikarás kínozta „hős”, kínjait a titánokéhoz hasonlítva.
Mire a kólikások harsány kara megszólal: „Az, kinek Istene gyomra, / ünnepli Cerest s vele Bacchust… / Mi a Kólika, földi halandók / zord úrnője előtt hódolunk. / Nem hátrál egy égi előtt sem / soha ő, s alig orvosolható / fájdalmak tépik a testünk.”
És a zokszavak zengése közepette hirtelen szót kér a Podagra: „Nos álljatok meg, kedves podagrásaim, / kik lassan húzzátok csak fájó lábatok. / Dícsérjetek s eget verjen víg tapsotok, / míg istennőtök ily módon ünneplitek.” És a podagrások kórusa kontráz az istennőnek: „Nincs, hatalmadnál mi nagyobb, Podagra, / nincs, mi megtörjön, s dühödet nevetni / vajh ki merné, míg magad annyiunkat / tartsz leigázva.” Mire a kólikások felháborodottan harsogják el, hogy az ő úrnőjük ősibb, az ő kínjaik rettenetesebbek: „Ó, kínjaink úrasszonya, Kólika, / bensőnkre béklyót, nem lazulót, ki raksz, / s gyomrunk, kiútját elrekesztvén / rettenetes rotyogásra készted…” Ám a podagrások sem hagyják lebecsülni magukat, és megkezdődik a két kór rabjainak bolondos vetélkedése. Podagra istennő magát „földünknek zord bírájának” nevezi, kit maga Jupiter ültetett a trónjára hajdan. Kólika isten asszony viszont visszavág: „Ó kérkedő, szemérmetlen, vad szörnyeteg, / magát nagyítja itt hazudva szemtelen, / halandók népe hogy félvén tisztelje őt!… / Felejtik telhetetlen gőgjüket, kezük / gyomrukra nyomják, mely veszettül háborog, / hogy benti széltől szét ne pukkadjon fala.”
Végül megbékél a két háborgó tábor, a két istennő pedig szövetséget köt, mire a „hívek” nevében a kólikás bizakodva mondja: „Neked tömjént, neked kalácsot áldozok, / Podagra úrnő s nyughatatlan Kólika, / menj boldogan, s ne látogasd meg házamat.” Ám nem lehet tudni, ki jár jól, hiszen ezentúl „jól ismert seregét együtt vezérli / bátor Kólika és a bősz Podagra”.