„Vámháborúk és kereskedelmi zavarok ritkán fordulnak elő, de a lehetőségük tudata elegendő ahhoz, hogy az erősebb ország befolyását teszteljék és a gyengébb ország politikáját alakítsák.” Ezt írta Albert O. Hirschman 1945-ben megjelent könyvében, a National Power and the Structure of Foreign Trade (Nemzeti hatalom és a külkereskedelem szerkezete) című művében.
A vámtarifa sokkal több, mint puszta gazdasági protekcionizmus vagy kereskedelmi akadály – geopolitikai hatalmi eszköz is egyben. Lehetővé teszi egy ország számára, hogy felmérje erejét partnereivel vagy ellenfeleivel szemben. Végül is a vámtarifák határozzák meg és jelölik ki a kapcsolatokban az erősebb és a gyengébb partnert. Pontosan ez történt múlt vasárnap a skóciai Turnberryben.
Európa gyengévé vált. Ahogy mindenki hallhatta, Trump elnök hosszasan sorolta, hogy milyen eredményeket ért el Amerika számára – anélkül, hogy bármit is adott volna cserébe. Von der Leyen térdre kényszerítette Európát.
Ahogy Francois Bayrou francia miniszterelnök fogalmazott: „Sötét nap az, amikor a szabad népek szövetsége, amelynek tagjai közös értékeik megerősítése és érdekeik védelme mellett álltak össze, az alárendelődés mellett dönt.” Karin Karlsbro, az Európai Parlament kereskedelmi bizottságának svéd tagja azt mondta: „Minden egyes engedménnyel nő az európai gazdasági és politikai marginalizálódás kockázata.”
Egy európai hazafi soha nem egyezett volna bele egy látszólag egyoldalú megállapodásba. Ennek a katasztrofális kapitulációnak a megalkotója nem más, mint Ursula von der Leyen, aki a skóciai találkozó után tartott sajtótájékoztatón kijelentette: a legfontosabb az volt, hogy elkerülték a kereskedelmi háború kockázatát.
Nos, ezt valóban megtette. Megadás és kapituláció útján, anélkül, hogy garantálta volna, nem lesznek további vámproblémák. Egy sokkal kisebb gazdasági szereplő, Kanada állhatatos maradt az amerikai kormányzat gyors kereskedelmi megállapodásra irányuló erős nyomása ellenére.
Így mindenki számára felmerül a nagy kérdés: miért adta el Ursula von der Leyen ilyen katasztrofális módon Európát? Miért engedett ilyen könnyen? Miért vállalt ennyi pénzügyi kötelezettséget cserébe a legjobb esetben is semmiért? Von der Leyen a sajtótájékoztatón nagyon sápadtnak és zavartnak tűnt, miközben engedelmesen ült Trump elnök mellett. Nem tudjuk, hogy az úgynevezett „kereskedelmi megállapodás” volt-e az egyetlen dolog, amiben megegyeztek, vagy volt-e még valami más is, egyfajta adok-kapok.
Akárhogy is nézzük, az ő vezetésével Európa bajban van. A kontinens tekintélye és hitelessége összeomlott, mind az Európai Unión belül, mind azon kívül.
Valamilyen ismeretlen felhatalmazás alapján Von der Leyen megígérte, hogy magáncégek 750 milliárd dollár értékben fognak cseppfolyósított földgázt (LNG) vásárolni, 600 milliárd dollárt fektetnek az amerikai ipari kapacitások kiépítésébe, és további milliárdokat költenek amerikai fegyverek beszerzésére. Ugyanakkor be akarja vezetni az „EU-s társasági adót”, ami – a már meglévő súlyos szabályozási terhek mellett – további pénzügyi nehézséget jelent a vállalatoknak. Von der Leyen a megállapodás megkötésekor teljesen figyelmen kívül hagyta az acél-, alumínium- és gyógyszeriparhoz hasonló egyes gazdasági ágazatok aggályait, és ez még nem is a legnagyobb baj. Mi történik, ha egyes tagállamok elutasítják ezt a torz kereskedelmi megállapodást? Trump többször is kijelentette, ebben az esetben 25–50 százalék közötti vámokat fog újra bevezetni. Ami a külvilágot illeti, valóban nem tudni, hogy Von der Leyen asszony hogyan tud majd tárgyalóasztalhoz ülni a Turnberryben elszenvedett megaláztatás után.
Ursula von der Leyennek ugyan megvan a mandátuma, de már nincs meg a hatalma. A külvilágnak az a benyomása, hogy Európa súlyos orientációs válságon megy keresztül, amit az Európai Bizottság legmagasabb szintű tisztviselőinek identitás- és célvesztése kísér.
Kína, India és a globális Dél nagy része nem akarja összekeverni a kereskedelmi tárgyalásokat más kérdésekkel, például az Oroszország elleni szankciókkal. Nemrég Katar figyelmeztetett, hogy leállítja az LNG-szállítást, ha a kereskedelmi kérdéseket összekapcsolják az emberi jogokkal. A brüsszeli bürokrácia azonban nem hajlandó megérteni ezt. Eközben az európai vállalatok elveszítik gazdasági pozícióikat külföldön, és kénytelenek megélhetésüket az EU-n belüli stagnáló gazdasági környezetben biztosítani.
