A Trump-féle vámhierarchia

A Trump–Von der Leyen-féle skóciai tárgyalások kimenetele osztatlan felháborodást keltett még olyan európai berkekben is, amelyek általában elnézők VDL és az uniós elit bakiparádéival kapcsolatban. Én úgy gondolom, a harag helyett inkább hálásnak kéne lennünk, hogy nem az előbb-utóbb ránk zúduló háború apropóján, hanem még békeidőben kaptunk egy igen egyértelmű választ a transzatlanti kapcsolatok reálértékével kapcsolatban. De hát nincs itt kérem semmi látnivaló – mondanák egyesek –, mert ugye itt van a NATO, a legerősebb, legnagyobb, legszebb, legdzsídípísebb katonai szövetség az emlősállatok fejlődéstörténetében. A Csillagok háborújából szalasztott Galaktikus Szövetség földi helytartója. Jó keményre kitömve évtizedekkel ezelőtt aláírt papírokkal és cikkelyekkel.

Az, hogy a hazai NATO-hívők – a BRICS-hívőkhöz hasonlóan – valamiféle morális felsőbbrendűséggel felruházott Szent Szövetséget látnak a vízszintesen négy betűben, az nem lep meg senkit. A kérdés csupán az, hogy a Nagy Vízen túl, a szövetség tengelyét képező Egyesült Államok hogyan látja ezt a dolgot, és hogy van-e az amerikai külkapcsolatok fontosságának egy objektív, empirikus mércéje. Én úgy gondolom, hogy igenis van, és ezt úgy hívják, hogy a Trump-adminisztráció vámpolitikája. Végletekig leegyszerűsítve a dolgot:

„mondd meg, hogy mennyi vámot és egyéb dézsmát fizetsz, amikor bekopogsz Ellis-sziget alsón, és én megmondom, hogy mi az értéked az USA szemében”.

A következő néhány mondatban felvázolom az elméletem lényegét, és utána teszünk egy kört, hogy megvizsgáljuk, mennyire van köszönőviszonyban a valósággal, milyen kivételekkel találkozunk, és hogy ezek erősítik-e vagy gyengítik a közmondásos szabályt.

A Trump-adminisztráció realista, tranzakcionális külpolitikai világnézetében minden biliárdgolyó a nemzetközi rendszer zöld bársonyán két számot visel. Az egyik az illető állam biztonságpolitikai, a másik pedig a gazdasági fontosságát adja.

A valódi elefántcsont golyóktól eltérően a geopolitikai golyóbisok számai lehetnek negatívak is. Negatív biztonságpolitikai számot viselsz például, ha az USA geopolitikai riválisa vagy, és negatív gazdasági számot viselsz, ha a kereskedelmi mérleg a te javadra billen.

Ha az amerikai vámpolitika lakmuszpapírját hozzádörzsöljük a nemzetközi rendszer kétszáz-egynéhány biliárdgolyójához, akkor az eredmények alapján ezeket a golyóbisokat négy nagy csoportba oszthatjuk.

Az első csoporthoz azok az országok tartoznak, amelyeket a Trump-adminisztráció egyszerre tekint biztonságpolitikai és gazdasági érdekeltségnek. Magyarul, ők az USA legközelebbi szövetségesei, akik a legalacsonyabb vámokat fizetik. Hogy ki tartozik ebbe a csoportba? Nem meglepő módon a három angolszász „sziget”: az Egyesült Királyság, Ausztrália és Új-Zéland – 10 százalékos vámokra taksálva. A negyedik angolszász hatalom, Kanada a kedvezőtlen kereskedelmi mérlege miatt kiűzetett ebből a paradicsomból – de róla majd később beszélünk. Az első osztályon utazik még Japán is a maga 15 százalékával. Ezt a helyet a stratégiai helyzete, a szövetségi rendszerekben elfoglalt pozíciója és az a tény biztosította, hogy a felkelő nap országa az USA legnagyobb hitelezője, megelőzve úgy a kínaiakat, mint a briteket. Ebben a kategóriában az átlagos vám 11,2 százalék.

A második osztályon utazó államok csak biztonságpolitikai érdekelt félként szerepelnek a Trump-adminisztráció térképén. Egy részük, mint például Kanada és Izrael, talán kaphatna egy inasülést az első osztályon, de a kereskedelmi többletük, illetve az egyéb úton-módon folyósított támogatás miatt „büntetést” érdemelnek. Ebbe a csoportba tartozik Norvégia 15 százalékos vámra taksálva, Izrael 17 százalékosra, Dél-Korea 25 és Tajvan 32 százalékkal. Bár ezek az országok biztonsági szempontból kulcsfontosságúak, a kereskedelmi egyensúly hiánya vagy a korlátozott gazdasági jelentőségük miatt magasabb vámokkal kell megküzdeniük. Ebben a kategóriában az átlagos vám 22,2 százalék.

A harmadik osztályon utaznak azok, akik csupán gazdasági értéket képviselnek az USA számára, a biztonságpolitika terén pedig túlságosan függetlenek (lásd India), vagy túlságosan paraziták (lásd Európai Unió). Ebbe a csoportba tartozik az Európai Unió a maga 15 százalékos vámjával, amelyre még rájön feltétként néhány további malomkő az energiaimport, továbbá az acél- és alumíniumexport terén.

Ebbe a csoportba tartozik például India 25, Indonézia 19 és Vietnám 20 százalékkal. Ezek az országok gazdasági értéket képviselnek, de nem kapják meg a „biztonsági prémiumot”. Ebben a csoportban az átlagos vám 24,6 százalék.

A totemoszlop legalacsonyabb, negyedik szintjéről Amerika biztonságpolitikai és gazdasági riválisai vicsorognak ránk. Mivel az esetek nagy részében veterán ellenfelekről van szó (lásd például Oroszország és Észak-Korea), a velük folytatott kereskedelem elenyésző, és ami nincs, azt bizony megvámolni igen nehéz. Ezzel magyarázható többek között az a tény, hogy a két fent említett országra 0 százalékos vámot vetett ki az USA. Ugyanez elmondható Iránról is, a maga agyonszankcionált gazdaságával, amelyre csak 10 százalékos vámot lehetett kivetni. Végül ide tartozik az a geopolitikai ellenlábas is, amelyik egyszersmind az USA egyik legjelentősebb kereskedelmi partnere: Kína, a maga 54 százalékos vámterhével.

Az itt felsorolt számok persze nem véglegesek, és a Trump-adminisztráció gőzerővel dolgozik a bretton-woodsi utáni világrend viszonyainak finombeállításával. Amint erre már céloztunk, az általános vámküszöb csupán a történet egyik felét meséli el, a másik fele az árukapcsolt kereskedelmi malomkövekben, a partnerek által magukra vállalt kötelezettségekben és a többi apró betűben rejlik.

Hogy mit lehet kiolvasni a vám totemoszlopra rótt Trump-féle rúnákból?

Ott, ahol a Trump-csapdába esett ideológiai ellenlábasok csupán kereskedelmi és gazdasági káoszt látnak, ott egy jól átgondolt Bretton Woods 2.0 körvonalai kezdenek kirajzolódni. A globális, hálózatmodellen alapuló szabadkereskedelem helyett az USA-val folytatott kétoldalú kereskedelem „tengely és küllő” modelljét látjuk kialakulni.

Ezzel párhuzamosan a „világ rendőre” szerepet a „globális területvédelmis” vette át, aki csak ott, akkor és úgy harcol, ahogy a saját szűken értelmezett érdekei megkívánják. Felismerve, hogy a húszik megfékezése és a vörös-tengeri kereskedelmi útvonal biztosítása elsősorban nem amerikai, hanem európai, egyiptomi, illetve izraeli érdek, Uncle Sam fogta magát, és hazament. Az iráni atomlétesítmények elleni kulcsfontosságú támadást csak akkor hajtotta végre, amikor az iráni légvédelem pusztulásával a kockázat minimális, a besöpörhető haszon viszont maximális volt.
A Trump-féle vámpolitika szögtávcsövén pillantva ki a lövészárkokból, látjuk, hogy Európa geopolitikai fontossága harmadrendűvé vált. Az USA köszöni, de megelégszik néhány közeli szövetségessel a kontinens peremén (lásd például az Egyesült Királyság és Norvégia).

A vámháborúk nagy tanulsága, hogy a materiális mutatókon túl (kereskedelmi mérleg, katonapolitikai érdek stb.) igen fontos szerepet játszott a különböző aktorok képessége arra, hogy gyorsan és rugalmasan reagáljanak a Trump-féle kül- és vámpolitika néha groteszk bakugrásaira.

Japán és az Egyesült Királyság több, Izrael némiképp kevesebb sikerrel meglovagolta a tárgyalások első hullámát, és a korai vásárlóknak kijáró engedményekben részesült. Ezzel szemben az Európai Unió a maga lassú, nehézkesen döcögő döntéshozatali folyamataival képtelen volt felvenni a világrendváltás új ritmusát.

Ebből a meglátásból általánosítva érdemes feltennünk a kérdést: Kimondhatjuk-e, hogy a geopolitika egyre gyorsuló tendenciát mutat?

A világrendváltás, a nem állami aktorok térnyerése, a technológiai változások, a politikai, illetve stratégiai kultúrák átalakulása egyre több váratlanul kitörő és gyors lefolyású nemzetközi válságot generál.

Gondoljunk csak az október 7-i támadásra, az indiai–pakisztáni háborúra, az izraeli–iráni 12 napos háborúra, a Thaiföld és Kambodzsa közötti konfliktusra stb.

A kérdés csupán az, hogy a régebbi, lassabb világ sebességfokozataira szabott nemzetek feletti és nemzetközi intézmények és szervezetek képesek-e hatékonyan reagálni az új idők új ritmusára.