Fekete madárijesztők Trianon árnyékában

A világ végén összekuszálódik a nappal meg az éjszaka. A levegő mozdulatlanul áll a táj felett, és ebben az örök félhomályban mintha megelevenült madárijesztőket látnánk a komor hegyek közt álomban merült Végvár utcáin. Nem a néprajzkutatók kedves szőlőhegyi alkotmányai ezek a madárijesztők, hanem elfeketült, bábszerűen mozgó figurák, akik rég leszámoltak álmaikkal és lassan belevesznek a félhomály, a téboly ködébe.
Juhász Gyula novellája, az Orbán lelke önéletrajzi indíttatású. A főhős, Orbán Gergely emlékeztet a Szegedről Végvárra, azaz Szakolcára helyezett, depresszió gyötörte poétára, ám különbözik is tőle. Mert Juhász Gyula, minden nyomorúsága dacára diadalmaskodni tudott a szeszbe és őrületbe vesző világvégi pedagógussorson, és hogy végül felülkerekedett, azt épp ez a kis remekmű példázza.
Lidérces hangulatú település Végvár, ahol örökké fúj a testet-lelket őrlő szél. A lakosság nagyobb hányadát adó szlovákok némán, magukba fordulva élnek. Csak a szemük konokul meg-megcsillanó kékje borzongató, akár a vihar előtti csend.
Valaha itt született a szerencsétlen Vak Béla király és itt hunyt el a költőgenerális, Gvadányi József. Ám most, Trianon közelítő, fekete árnyékában már emléktelen a múltnak. A főhős neve jelkép. Utal „Szent Gergely doktorra, híres tanítóra”, a nagy naptárreformerre, másrészt az Orbán lelke szólásra, amelyet a helyüket sehol nem találó lelkekre használ a népnyelv.
Itt a napok lassan múlnak, az esztendők gyorsan, ahogy az egyik, alkoholmámorba fulladó öreg tanár mondja hősünknek. Orbán Gergely pedig, talán utoljára, még egyszer megpróbál fellázadni e világvégi purgatórium ellen. Borgőzös pinceszeri mámorából felriadva megérzi, hogy elveszett, ha itt marad madárijesztőnek e mentálisan lezüllött, urat imitáló senkiháziak között. Felszáll a vonatra, és eljut Esztegomig, ahol Juhász Gyula érdekes időjátékba bonyolódik. Hőse találkozik „diákkori egyetemi városa”, Szeged vándorúton levő színtársulatával. Vitriolos színekkel rajzolja meg hajdani nagy szerelme, az „örök Anna”, a slampos, vénülő színésznőcske arcképét. Egy pillanatra mégis felragyog körülötte a múlt, álmai és vágyai, hajdani barátai – köztük Gulácsy Lajos, a festő és a nagyszerű Kosztolányi Dezső – távoli arca, de ahogy ezt a züllött szubrettet, a hajdani szalmaszőke színésznőt, ezt a szoknyás ripacsot elnézi, akinek „elhízott, szeplős arca erősen kifestve, a hangja rekedt és durva, mámoros szeme üresen, unottan pislogott körül, nagyon közönséges volt” – nos, Orbán Gergely e szörnyű, kiábrándító látványtól öszszeomlik.
Mintha egyetlen pillanat alatt megöregedett volna. És ami ezután következik, az már a teljes vereség, a tragikus, megalázkodó rákmenet. Felszáll a következő vonatra és testi-lelki nyomorultként visszatér reménytelen holnapjai színhelyére, Végvárra. És a messziről felködlő városka – ahogy a vonatablakból megpillantja – már-már otthonosan fogadja. Falai, tetői és a köröskörül komorló hegyoldalak egy pillanatra felfénylenek az alkonyi nap sugarában, hogy aztán még kegyetlenebbül csapódjék le rá a soha véget nem érő éjszaka. A depressziós tanár pedig megérti, hogy számára nincsen egérút többé.
Mától ő is végérvényesen ide tartozik. A helyi iszákosok, félbolondok, megtört gerincű hajdani álmodozók közé. Befogadja a pinceszerező, kártyázó helyi kompánia. Nem menekülhet a madárijesztő-sors fenyegetése elől. És ami a legtragikusabb: ezt a látványos önfeladást már-már a derű nosztalgiája övezi. Valami rettenetes, kriptaszagú nyugalom.