Gandzsapizza

Sziemreap. A kambodzsai Sziemreap repülőtere leginkább egy kis karib-tengeri sziget repülőteréhez hasonlít. A pálmafákkal szegélyezett, rizsföldekkel határos kifutópályán egyetlen gép – és egy helyi francia társaság egyetlen helikoptere. A határőrök mosolyogva, flottul végzik a beléptetést. Vízum a helyszínen. Aki elfelejtett fényképet hozni magával, öt dollár felárat fizet. A büntetés egyben mentesít a fényképre vonatkozó követelmény alól is.
Kambodzsa 2002 szeptemberének végén. Három és fél évvel azt követően, hogy a vörös khmerek még el nem fogott vagy meg nem ölt vezetői megadták magukat. És mintegy 14 évvel az után, hogy a kommunista Pol Pot és vörös bandája megközelítőleg hárommillió kambodzsait ölt meg. Hogy pontosan mennyit, arról ma is vita folyik. Az sem világos, az áldozatok számában benne vannak-e azok az áldozatok, akik a sztálini mintára létrehozott mesterséges éhínségben vesztek oda.
Kambodzsa – akár az egész délkelet-ázsiai térség – a társadalomtudósok valóságos paradicsoma. Szinte vegytisztán látható, a fejlődésnek melyik útja milyen társadalmat szült. Lehet választani: a liberálissá vált kommunista Kambodzsa, a kommunizmusba ragadt Vietnam, a demokratikus és liberális Thaiföld vagy Szingapúr és Malajzia jobboldali, tekintélyuralmi rendszerei, netán a hadimarxizmus és a buddhizmus bizarr, egyedülálló egyvelege, azaz Burma közül.
A sikeres modellt keresőknek talán mond valamit, hogy 1965-ben az éppen akkor a Maláj Államszövetségből kilökött és függetlenné vált Szingapúrból küldöttség érkezett Kambodzsába, hogy tanulmányozza, miként lehet sikeresen kormányozni egy országot.
Ma, vásárlóerő-paritáson mérve, az egy főre jutó bruttó nemzeti termék Kambodzsában mintegy 700 dollár, Szingapúrban 30 000 dollárnál is több…
A bajok a hatvanas években kezdődtek, amikor a szomszédos Vietnamban már folyt a háború. A kommunisták a semleges Kambodzsát használták fel bázisként, és onnan is támadták Dél-Vietnamot. Az Egyesült Államok visszaütött. Először „titkos” bombázásokkal, majd pedig lerohanta az országot. Szihanuk herceg igyekezett az országot távol tartani a háborútól, de nem volt könnyű feladata, ugyanis először a kommunisták, majd az amerikaiak sértették meg Kambodzsa függetlenségét.
A Párizsban végzett Pol Pot és kommunista bandája 1975 áprilisában vette be Phnom Penht, az ország fővárosát, és kiáltotta ki a Kampucseai Népi Demokratikus Köztársaságot. Majd megindult az öldöklés. Megölték a szemüvegeseket, megölték a franciául tudókat, megölték az értelmiséget, a főváros lakosságát pedig elhajtották vidékre. Közben betiltották a zenét. Több százezer kambodzsai menekült át a thaiföldi határon. Nekik szerencséjük volt. Ők elkerülték a holokausztot.
A többi máig ható történelem. Melynek van egy hivatalos és egy nem hivatalos változata. Az utóbbiról beszél – névtelenséget kérve – egy skandináv országból való ENSZ-főtisztviselő a csillogó-villogó luxusszálló, a Princess Angkor Hotel bárjában.
– Szabad választások? – kérdi gúnyosan, a Pol Pot-isták uralmát követően az ENSZ által felügyelt választásokra utalva. – Képzelje magát egy kambodzsai helyébe. Egyik oldalon áll a kormány, amelyet a kommunista vietnami megszálló erők támogatnak. A másik oldalon pedig ott van a vörös khmerek tényleges uralma alatt álló ellenállási szövetség, amely az ország lakossága jó részének haláláért felelős.
Amerikai és kínai nyomásra a vietnami csapatok 1989-ben elhagyták Kambodzsát. A háborús felek 1991-ben írták alá a párizsi békeszerződést, mely véget vetett a polgárháborúnak. E megállapodás szerint négy csoport tarthatott igényt a hatalomra. A választásokat az UNTAC, az ENSZ Kambodzsai Ideiglenes Hatósága felügyelte.
A hatalom ténylegesen a Vietnam-barát Hun Szen-féle kommunisták kezében volt. Hun Szen persze azt mondta magáról, hogy már nem kommunista, és megalapította a Kambodzsai Néppártot.
– A békemegállapodást azután szétzilálták. A néppárt uralta a rendőrséget és a médiát. A vörös khmerek visszatértek az őserdőbe harcolni, az UNTAC felügyelői pedig hülyére itták magukat, és annyi kurvát vásároltak, amennyit csak tudtak a 145 dolláros napidíjukból. Egy olyan országban, ahol az éves átlagkereset mintegy 120 dollár – mondja a főtisztviselő. – Ha már kérdezi, a legrosszabbak a bolgárok voltak. Őket „vulgarians”-nek neveztük. (A „vulgárok” angol kiejtése rímel a „bolgárok” angol kiejtésére.) A lányokat a szállodába vitték, és reggel még azt a három dollárt sem voltak hajlandók kifizetni nekik. A „vulgárok” hihetetlen aljas módon viselkedtek. Nemegyszer a nyílt utcán levizelték a koldusokat.
A választásokat azután, végre-valahára, 1993 júliusában megtarthatták. Ranarid hercegre, Szihanuk fiára szavaztak a legtöbben. A buddhistákkal és az antikommunistákkal együtt ők kapták a többséget. Hun Szenék ennek ellenére nem engedték ki a kezükből a tényleges hatalmat. A hadsereg az ő kezükben volt.
– Hogy miért nem lépett fel az UNTAC? – kérdez vissza érdeklődésemre a svéd tisztviselő. – Mit tehettek volna a békefenntartók? Hagyják ott a kuplerájokat és a bárokat, hogy az utcán harcoljanak? Gondolja meg, az egész küldetés egy röhej volt. Az UNTAC-ot azért küldték oda, hogy megszüntesse az iszonyatos korrupciót. Olyan UNTAC-békefenntartókkal, mint a bolgárok, nigériaiak és indonézek meg a demokrácia és emberi jogok egyéb, korrupciómentes bástyáiból jött többi gáncs nélküli lovag… Egészségére.
Így azután, ENSZ-felügyelet alatt, a maffiához hasonlóan szervezett és működő posztkommunisták lassan erodálták a nép által megválasztott, de gyengekezű herceg hatalmi bázisát. Közben emberek tűntek el nyom nélkül. Köztük újságírók. A nagyhatalmak megnyugodtak.
1998. szeptember 30-a, pontosan négy év óta a hatalom ma már Hun Szenéké hivatalosan is Szihanuk „kambodzsai királyságában”.
A régi, trópusi gyarmatok hangulatát idéző Sziemreap széles utcáin a robogók, biciklisek és taxik között fel-feltűnik egy-egy, hatvanezer dollárt is érő Mercedes. A liberálisokká vált egykori kommunisták tudnak élni Kambodzsában is.
Kambodzsa a korlátlan liberalizmus országa. A világ egyetlen helye, ahol nemcsak korlátlanul kapható marihuána, de annak fogyasztását nyíltan hirdetik is. Gandzsapizzéria – olvasható a pizzás bejárata fölött. A gandzsapizza nem más, mint pizza marihuána feltéttel. A tésztán sajt, paradicsom és marihuána… Ez az, aminek láttán piaci fundamentalistáink dörzsölnék kezüket. Ha van rá igény, miért ne legyen kínálat?
K. Sz. fővárosi újságíró. Főszerkesztője nemrégiben csinos kis összeget kapott a „volt” kommunistáktól, hogy egyik ellenfelüket, a Khmer Nemzeti Párt egyik vezetőjét – nem vicc – „neonácinak” állítsák be.
– Szam Rainszit (ugyanannak a pártnak a vezetője) is megrendelésre készítettük ki. Őt is azzal, hogy neonáci és korrupt. Holott ő volt talán az egyetlen politikus Kambodzsában, aki kijelentette: ez rossz Kambodzsának, de annak ellenére, hogy nekem személyesen előnyös, nem egyezek bele. Ma már nincs ilyen politikus Kambodzsában – mondja.
– Pénzért írunk, és pénzért nem közlünk már megírt cikkeket.

Ismerős történet…
– A népből a volt kommunisták nyugati és ENSZ- segítséggel kiölték a nemzeti érzéseket. A vietnami megszállás idején még lehettünk nacionalisták, és hazafinak számított az, aki megölt egy megszállót. De az elmúlt huszonöt évben a „jó katona” fogalma azt jelentette, hogy valaki a saját népét, a khmereket gyilkolja. Így mára a hazafi fogalmának nincs tartalma. Ötven év múlva talán már nem is lesz Kambodzsa. Elnyeli Thaiföld és Vietnam.
Névtelen település harminc kilométerre Sziemreaptól. Mintegy húszan lakják. A Kon Nol család egyik tagja sokra vitte. Pincér lett Sziemreapban. A cölöpökön álló háznak sok előnye van. Alatta hűsölni lehet, a tehenek társaságában. A 85 éves nagypapa a rizsföldeken dolgozik. Ami nem semmi egy olyan országban, ahol az átlagos életkor 50 év. A család öt tagja veszett oda a kambodzsai holokausztban. Pol Pot katonái akkoriban elrendelték, hogy hagyják el nyomorúságos, egyetlen „szobából” álló deszkaházukat. Más parasztokat költöztettek oda, nekik meg más házát kellett birtokba venniük egy távoli faluban. Hogy kiöljék a lakosságból a ragaszkodás érzését. A tulajdonhoz és a szülőházhoz való ragaszkodás érzését is.

Képünkön:Kambodzsa után a thaiföldi Phuket-sziget egyik félreeső részében meghúzódó Le Royal Meridien Phuket Yacht Club megérdemelt pihenőt nyújt az utazónak. A festői szépségű öböl és a teljes csönd által nyújtott örömöt már csak fokozta, hogy szeptember 28-án odaérkezett az ír miniszterelnök asszony. Mert ha már a véletlen így hozta, az önök tudósítója a szálloda levélpapírjára kézzel írt feljegyzését átadhatta neki a magyarországi sajtószabadság helyzetéről. Ugyanis ha ti megölitek a mi sajtónk szabadságát, mi megöljük nyugalmatokat. (A szerző felvételén: az ír kormányfő megérkezik a szállodába.)