Bombariadó

Hogy nagy marha vagyok, mert minek erről még egyszer írni, azt én pontosan tudom, ez ügyben irányomba minden további bizonyítási kísérlet felesleges. De hát mégis. Hétfőn bombariadó volt a Terror Háza Múzeumban. Az ott dolgozókat és a látogatókat a rendőrök kitessékelték, keresgélték a bombát, nem találták, majd távoztak. Ezek után újra be lehetett menni. Hétfőn nagyon sokan vártak bebocsátásra, mert megnyitásának egyéves évfordulóján a múzeum meghosszabbította nyitvatartási idejét, a belépés pedig ingyenes volt. Az Andrássy út 60. előtt kanyargott a sor, mint rétes a sütőben. Találóan úgy is fogalmazhatnék, hogy sokan voltak. Ekkor akadt egy ember, aki nem átallott telefonálni, hogy bomba van az épületben, holott nem volt.
Ezért a bombariadóért az MSZP és az SZDSZ egyáltalán nem felelős.
Ezért a bombariadóért kizárólag az MSZP és az SZDSZ a felelős.
A két mondat között ellentmondás látszik feszülni, holott nincs ellentmondás. Természetes, hogy nem a Köztársaság téren vagy a Gizella utcában emelték fel a kagylót, hogy utána nagyokat kacagva várják a fejleményeket. Megtette helyettük más, egy szőrlelkű szavazójuk, akiről túl sokat nem érdemes írni; honfitársunk ő is, ráadásul sok van belőle, ha nem is annyi, mint amennyit tavaly tavasszal összeszámoltak.
A konkrét tárcsázáson túl ebben az ügyben mindenért az MSZP és az SZDSZ felel. Ők azok, akik kezdettől fogva folyamatosan revolverezik a Terror Háza Múzeumot, újra és újra kétségbe vonva létjogosultságát. Érvük egy sincs, ürügyet és vádat idestova egy éve mindennap találnak. (Kis kitérő számukra, Einstein a Száz szerző Einstein ellen című könyvet így kommentálta: Miért száz? Ha nincs igazam, egy is elég.) Az MSZP és az SZDSZ politikusai érző, emberi lények, fájhatna a fejük, a hátuk, a kezük, de nem, nekik a Terror Háza Múzeum fáj. A jelek szerint nem élhetnek teljes, boldog életet annak tudatában, hogy az Andrássy út 60. szám alatt van egy épület, amely róluk szól. Elődjeikről, szüleikről, rokonaikról, ismerőseikről, világnézetükről, példaképeikről. Róluk. Mindenről, ami életük egy meghatározó szakaszában fontos volt nekik, ha ugyan nem az a mai napig. Mégpedig tényszerűen szól, és ez a legrosszabb, ami velük előfordulhat. Tényleges toleranciájukról és a másság iránt érzett tiszteletükről (márpedig a mások ez esetben az ország felét jelentik) sok mindent elmond a Terror Háza Múzeumhoz való viszonyuk. Hozzájuk képest Cato szenátor, aki jó ideig minden közszereplését azzal a mondattal zárta, hogy „egyébként javaslom, Karthágót el kell pusztítani”, valósággal rajongott a pun fővárosért, és kifejezetten istenítette Hannibált.
Az MSZP-nek és az SZDSZ-nek ez az egy múzeum éppen eggyel több az elégnél. Tartalmán túl a másik nagy gondjuk, hogy a Terror Háza Múzeumra sokan kíváncsiak, és sokaknak fontos. Az elmúlt egy évben az MSZP és az SZDSZ összes pártrendezvényén együtt nem jelent meg annyi ember, ahányan a múzeum megnyitásának egyéves évfordulójára összegyűltek. Ráadásul itt nem léggömbök szálltak, hanem fájdalmas és súlyos szavak. Csak hát akiket ideológiai léggömbök szocializáltak, azok a fájdalmas és súlyos szavakat kinevetik.
Egy kis kényelmetlenségen, kevés többletvárakozáson kívül hétfőn más kárt nem okoztak. Lehet, hogy nem is tudtak róla, lehet, hogy névtelen harcostársuk akciója nem is volt benne a projektben. Mindenesetre fordított esetben a világot lármáznák fel, és közleményekben reszketve menekülnének a Szabadság-szobor talapzatához. Van némi igazságuk, hiszen ők tőlünk ehhez nincsenek hozzászokva. Számukra egy ilyen arrogáns provokáció új, megrendítő élmény lenne. Mi megszoktuk.
Micsoda különbség, ég és föld ez is: ők velünk állnak szemben, de nekünk, sajnos, még ellenfélnek is csak ők jutottak.
Mindazonáltal ezt a bombariadót is ráírjuk a számlára. Filléres tétel lesz, de tétel.