Ballada

A lépcsőházat égett hagymaszag lengte át, amely ezúttal is összekeveredett valami különös, ám jellegzetes illattal, amelyet a legtöbb pesti bérház lépcsőházában érezni lehet, ám forrása soha fel nem lelhető, nyomába eredni oktalanság. Olyan ez, mint az inkák kincse, csakhogy ez a mi titkunk. Hallottam már olyan emberről, akit ez az illat húzott haza messzi földről, ellenállhatatlan honvágyat gerjesztve a szívében. Ez a szag, amelyet talán rég elporladt lakók leheltek a falba hajnalonként, amikor munkába indulás előtt forralták a teavizet a gáztűzhely mellett ácsorogva, nagyon hasonló ahhoz, mint amilyen a görbe lábú vénasszonyok álomittas pongyolájából szokott előlengeni, és a kaszás eljövetelére figyelmeztet minden halandót.
Mindezt csak azért idéztem fel, mert dél körül a lépcsőházban megjelent Darvai néni. Régimódi flanelszoknyát, agyonmosott kardigánt és kockás posztópapucsot viselt, kibomlott ősz kontya reménytelenül a nyakába bomlott. Szíjas kezével a korlátba kapaszkodott, száját az igyekezettől kitátotta, mert nagyon ügyelt arra, nehogy megcsússzon vagy mellélépjen, mert akkor neki vége. Mindenki tudta, hogy Darvai néni hetenként kétszer lemegy a kisboltba kenyérért, éppen ezért senki nem csodálkozott, amikor szembetalálkozott vele. Köszöntek neki, de Darvai néni senkinek nem köszönt vissza, hanem tekintetét a lépcsőről a hullott vakolatra emelve megkérdezte: Maga jobb- vagy baloldali? A válasz nem is érdekelte, talán legyintett is madárkezével, és araszolt tovább.
A lakótársak arra is gondolhattak volna, hogy Darvai néni nem ismeri meg őket, de erről szó sincs, tudta ő mindenkiről, hogy kicsoda és melyik emeleten lakik. Ennek ellenére nem haragudtak meg rá. Tudták, hogy nem árt a légynek se, nincs senkije, egyedül él, a kutya se nyitja rá az ajtót, de ő se megy senkihez, még a gangra se szokott kiállni beszélgetni vasárnap délután.
Darvai néni megvette a kenyeret, és csoszogott a járdán hazafelé. Befordult a kapun, elhaladt a kukák sorfala előtt. Következett a lépcsőház, a magasföldszint, az első emelet, aztán a második emelet előtti lépcsőforduló, a mocskos udvari ablak előtt Molnárné hokedlin álló viharvert fikuszával. Darvai néni nem ment tovább, félretolta a fikuszt, és leült a hokedli szabad felére.
Látták ott néhányan Darvai nénit, de azt gondolták, hogy csak megpihen, kifújja magát, hiszen a boltban volt, ott szorongatja a fél kiló kenyeret az ölében. Darvai néni azonban még délután háromkor is ugyanott ült, nézett maga elé, mint egy kőszobor. Ott látták egy óra múlva is, közben Molnárné elment a kórházba a férjét meglátogatni, de amikor hazaért, Darvai néni még mindig a hokedlin ült. Akkor már hat óra is elmúlt.
Maga jobb- vagy baloldali? – motyogta oda a kérdést Molnárnénak.
Valami baj van? Rosszul tetszik lenni?
Darvai néni megmozdult, a fikusz felé fordította gyűrött kis arcát, de nem válaszolt.
Megérkezett Darvai néni egyik szomszédja, a buszsofőr. Megállt a hokedlinél. Csak tessék szólni, ha bármire szüksége van! – ajánlkozott szolgálatkészen, közben a behűtött söreire gondolt. Jött a harmadikról a festett hajú, molett víg özvegy. Jaj, istenem, Darvai néni, nehogy megfázzon nekem ebben a huzatban! Tessék jönni, segítek felmenni!
Maga jobb- vagy baloldali?
Nahát! Darvai néni, inni tetszett valamit?
Aztán megint jön Molnárné, kis tálcán forró teát hoz. Na, tessék ezt szépen meginni, aztán hazamegyünk!
Kinéz Molnárné szomszédja is. Dél óta itt ücsörög a szerencsétlen, harsogja. Nem kéne hozzá orvost hívni?
Molnárné tovább kínálja a teát, mire Darvai néni végre megmozdul, öléből a szürke kőre hullik a kenyér. Néz utána, aztán Molnárnéra emeli a tekintetét.
Nem akarok hazamenni – súgja rebbenő hangon.