Az ellentmondások sora folytatható. Elég utalnunk arra, hogy az önmagát ellenforradalmiként meghatározó Horthy-rendszer emelte piros betűs ünneppé a forradalom napját, a magát forradalminak és munkás-parasztnak tituláló hatalom pedig, követve a Rákosi-korszak hagyományát, egyszerű hétköznappá degradálta. Bár a magyar köztudat joggal kapcsolja ehhez a naphoz a polgárainak jogegyenlőséget biztosító, alkotmányos magyar állam megteremtését, a polgári nemzet megszületését, a mindenkori államhatalom számára március tizenötödike megkerülhetetlen öröksége szinte mindig kényelmetlen volt. Megpróbálta mellőzni, kisajátítani, saját képére formálni, más ünnepekkel helyettesíteni, de mitikus erejével nem tudott megbirkózni.
Viszontagságos a március tizenötödikék története. A szabadságharc leverését követő bosszúhadjárat után berendezkedő új abszolutizmus néma, otthonokba visszaszorított emlékezéseit először 1860-ban, az olasz egységmozgalom reményeibe kapaszkodva váltotta fel utcai felvonulás. A mintegy félezer tüntető fiatalt a Kerepesi temetőnél halálos áldozatot követelő sortűz fogadta. Az áldozat egy diák, Forinyák Géza joghallgató volt. Az 1867-es kiegyezés változást hozott március 15-e státusában is, de hivatalos ünnep természetesen nem válhatott belőle Ferenc József Magyarországán. 1898-ban, az 50. évfordulóra született meg a kompromisszum. Április 11-ét nyilvánították ünnepnappá: az uralkodó, V. Ferdinánd ezen a napon szentesítette a márciusi követeléseket tartalmazó törvényeket, amikor Pozsonyban, az országgyűlés utolsó, ünnepi ülésén jelen volt az ifjú Ferenc József főherceg is. Március 15-e munkaszünettel egybekötött, piros betűs nemzeti ünneppé csak egy 1927 novemberében hozott törvény értelmében, a 80. évfordulóra vált.
1945-ben az Ideiglenes Nemzeti Kormány annak ellenére nyilvánítja ismét ünneppé, hogy érvényben van az 1927-es törvény, de rögtön melléilleszti április 4-ét is. Ez az intézkedés mintegy előrevetíti a múlt újraértékelését és kisajátítását. 1947-ben az ország lakosságának tudomására jut, hogy március törvényes jogutódai kizárólag a kommunisták, s aki útjukat állja, arra megsemmisítés vár. Az 1948-as centenáriumon piros-fehér-zöldben, boldogan ünnepli függetlenségét a szovjet hadsereg által megszállt ország, és készül arra, hogy a haladó emberiség élcsapatát követve, a belső ellenséggel és az árulókkal leszámolva befejezze 1848 művét, vagyis a népi demokrácia útján előrelépjen a szocializmus felé. Egy 1950-es törvényerejű rendeletből kiderül, hogy legnagyobb nemzeti ünnepünk április 4-e, 1951. március 10-én pedig a minisztertanács arról határoz, hogy március 15-e ezentúl rendes munkanap lesz. 1952 márciusában azonban ismét zászlódíszben ünnepel az ország, csak nem 15-én, hanem 9-én, Rákosi Mátyás 60. születésnapján.
1956 forradalma magától értetődően nyúlt vissza 1848 meggyalázott jelképrendszeréhez, kisemmizett szabadságeszményéhez, meg nem valósult követeléseihez.
Geneziséből adódóan a kádári politikai garnitúrának minden korábbinál kínosabb volt március öröksége. Már 1956 végén kormányhatározat szabályozta újra az ünnepek rendjét. Január 1-je, április 4-e, május 1-je, augusztus 20-a mellett ismét munkaszüneti nap lett húsvéthétfő és karácsony két napja is. E határozat 2. pontja szerint március 15-e nemzeti ünnep, amelyen az oktatás és a hivatali munka szünetel. Ez a pont azonban nem lépett érvénybe. A forradalom újrakezdésétől tartók által 1957. március 10-én életbeléptetett módosítás szerint március 15-e olyan munkanap, amelyen csak az iskolai oktatás szünetel.
Kádár Magyarországán a naptárban fekete betűkkel jelölt nemzeti ünnep (ami jövőtlenséget sugalló cinikus üzenetként fogható fel), megismételve a Rákosi-kor gyakorlatát, csupán alacsonyabb lépcsőfok volt az igazi proletárforradalom, március 21-e és április 4-e felé. Miközben dolgozó népünk, testvériségben a szovjet néppel és a baráti országokkal a szocializmus teljes felépítésén munkálkodott, 1965-ben – az ünneplés egyetlen lehetséges irányát és módját megszabva – a három évfordulót Forradalmi Ifjúsági Napok néven intézményesen is összevonták.
A pártállami struktúrában keletkezett repedéseket a hetvenes években, főként 1972-ben és 1973-ban jelezte a március tizenötödikék felforrósodó hangulata. Az előbb néhány tucatnyi, majd több száz fős, főként diákokból álló tüntetések résztvevői ellen garázdaság címén indult eljárás. Felfüggesztett, majd tényleges börtönbüntetések, preventív intézkedésként néhány napos, megtorlásként többhetes vagy hónapos elzárások, munkahelyről történő eltávolítások, egyetemről, főiskoláról való kizárások jelezték a hatalom kapkodását, a provokatív vörös kokárdás, előregyártott fémjelvényes felvonulások pedig a magyar történelmi hagyományok megcsonkításának szándékát. A hivatalos állami megemlékezések helyszínét lezárták, oda csak meghívóval juthattak be a megbízható vendégek. A Múzeum-kertben, Petőfi vagy Bem szobránál a hivatal koszorúi mellé legfeljebb az óvodáskorú lakosság tűzhette le papírzászlócskáit tiszteletadásként március hősei előtt. Ha valaki kokárdát viselt, számíthatott rá, hogy igazoltatják. Az újságokban felelőtlen nacionalista elemek ünneprontó tüntetésekre tett kísérleteiről lehetett rövid híreket olvasni.
A vázlatos ünneptörténet mutatja, hogy március 15-e állami kisajátítása mégsem sikerült. Ez a nap a magyar társadalom önként választott ünnepe maradt, olyan nap, amikor az megcsorbított jogaiért emelt szót, vagy protestált némán.
Mivel magyarázható mitikus ereje, amely minden elbitorlására, illetve kiiktatására tett kísérletet kudarcra ítélt? A szaktudományos kutatások azt bizonyítják, hogy negyvennyolc kultusza spontán született. S bár az első március 15-e megünneplését előíró rendelkezés, amelyet az Országos Honvédelmi Bizottmány adott ki 1849. március 12-én mint „a magyar szabadság és függetlenség történetileg nevezetes napját” említi, a népi emlékezet negyvennyolcat mindenekelőtt a jobbágyfelszabadítással kötötte össze. Azonnali kihirdetése olyan nagy közös élmény volt, amelynek emlékét megőrizte és ápolta a parasztság. A jobbágyság állami kárpótlással történt, kötelező és azonnali felszabadítása az összlakosság nyolcvan százalékát érintette. Maga Kossuth is ezt tartotta legfontosabbnak. „Azt, akarom, ha minden elveszne is Magyarországon, legalább az ne vesszen el, hogy a nép nyakát a robot ne nyomja” – fogalmazott 1848. szeptember 19-én, miközben a jobbágyterhek felszámolását vereség esetére is olyan módon kívánta befejezett tényként rögzíteni, hogy a megváltás terhét ne a felszabadított jobbágynak kelljen viselnie.
Össznemzeti élmény volt a negyvennyolcas vívmányok védelmében megindult önvédelmi, majd függetlenségi háború is. A magyar társadalom fiait adta a honvédseregnek, amelynek legnagyobb létszáma elérte a 160–170 ezer főt. (Ehhez az 1849 nyarára becsült adathoz hozzászámítandók a már hősi halált halt, megsebesült vagy fogságba esett honvédek.) Az ország a sereget felruházta, felfegyverezte, szállításáról, utánpótlásáról gondoskodott, sebesültjeit ápolta, halottait temette, siratta, özvegyeit és árváit istápolta. Mindez azt jelenti, hogy a szabadságharcban legalább félmillió ember vett részt, tehát személyükben vagy családtagjaik révén széles néprétegek voltak közvetlenül részesei a reményeknek és győzelmeknek, majd a leveretést követő megtorlásnak is.
Negyvennyolc gazdag és sokrétű történelmi örökségének központi hőse Kossuth Lajos. Első modern politikusunk, aki meg merte szólítani, a politikába mintegy beemelte a korábban jogfosztott, kirekesztett tömegeket. Alföldi toborzókörútjain több tízezer emberhez szólt, alakja folklorizálódott, a róla készült olajnyomatok az aradi tizenhármakkal együtt a parasztporták tisztaszobáiban a szentképek mellett kaptak helyet. Kossuth kultusza olyan erős és eleven hagyomány, hogy ellenében más történelmi személyiség kultuszát nem érdemes erőltetni.
Bár a márciusi forradalom természetesen elválaszthatatlanul kapcsolódik Pest-Budához, a forradalom győzelmének hátterét a reformkor politikai küzdelmeiben felnőtt és megedződött liberális nemesség biztosította, amelynek legjobbjai a pozsonyi országgyűlésben a párizsi és bécsi forradalmak kínálta történelmi pillanatot ugyanúgy felismerik és kihasználják, mint élükön Petőfivel és társaival a pesti fiatalok a testvérfőváros utcáin. Érdemes felidéznünk Kossuth 1848. március 19-én elhangzott szavait: „Buda-Pestet az ország szívének tartom, de urának soha tartani nem fogom. E nemzetnek szabadsága van, s minden tagja szabad akar lenni, és e szót »nemzet« valamint semmi casta, úgy semmi város magának nem arrogálhatja, a 15 millió magyar teszi egészben a hazát és a nemzetet.” Kossuth, amikor tizenötmillióról beszélt, anyanyelvétől függetlenül az ország minden politikai jogokban részeltetett polgárára gondolt.
Németország
Kötelező sorozásra készül a német kormány, a fiatalok kétségbeestek
