Szúrásszabadság

Ezen az égövön március idusán van a szólásszabadság ünnepe, a hétköznapokban viszont egyre sanyarúbb a sorsa. A hatalom ellen, aminél sokak szerint nincs demokratább e hazában, újabban folyvást összeesküszik a sors: akarata ellenére valahogy mindig megnyirbálódnak a nem aulikus sajtó jogai, túlbuzgó helyi hatóságok felségsértő színben tüntetik fel a spontán állampolgári véleménynyilvánítást, maguktól betiltódnak a kormányzati szempontból kínos tüntetések, s a rend öntevékeny őrei tiltott önkényuralmi jelképeket fedeznek fel egyes szabadkézi utcai transzparenseken (talán mert a kísérőszöveget nem tudják kibetűzni). Egyre izgalmasabb, vajon mit fognak majd mondani a regnáló hölgyek és urak a Pilvaxban a szokásos sajtószabadság-dzsemborin. (Tán nem is véletlen, hogy előrelátó propagandistáik már a tizenkét pontot is jó előre lecserélték „EU-konformra”.)
Dagad a baj a balliberális háztájiban, az elfogulatlan szemlélő ugyanis könnyen úgy vélhetné, hogy szólásszabadságra csakis akkor van szükség, mikor a hatalom mai birtokosai időznek ellenzékben. S még mielőtt álnok árokásó hírébe keverednék, gyorsan le is szögezném: a szólásszabadság mint alapvető alkotmányos jog huzamos csorbulása nem az egymással viaskodó pártok miatt érdemel említést, hanem azért, mert a választópolgárt félemlíti meg, vagy nézi ostobának. Persze az is lehet, hogy csupán a kormánykerék mögül kitekintve nem látszanak olyan tisztán a dolgok. Kézenfekvő volna hát megrendelni valamiféle jó kis sajtószabadság-tanulmányt a költségvetés tartalékából. Sokkal takarékosabb megoldás lenne azonban megvenni a könyvesboltban Molnár Péter e tárgyban megjelent tanulmánykötetét. A szerző – akinek politikai nézetei nyilvánvalóan nem állnak túlságosan messze a kormányzó koalíció elveitől – újabban „szólásszabadság-jogászként” határozza meg magát, talán a névjegyére is ezt nyomtatja, de mindenképp ebből a tudományból doktorált. Elmélyült tudós emberről van szó: hogy mást ne mondjak, ő tartja a parlamenti felszólalások Guinness-rekordját ama tárgyban, hogy azonnal és jogutód nélkül meg kell szüntetni a Duna Televíziót – nemhiába kérte fel professzornak a budapesti Soros-egyetem.
Azért vigasztaló, hogy egyik interjúja címében nagyvonalúan kinyilvánítja: „a szólásszabadság nem csak liberális érték” – képzeljük el, hogy ha kizárólag liberális érték volna, miképpen lehetne megkülönböztetni a kirekesztés fogalmától. Egyetemi oktatóként épp azon munkálkodik, hogy „olyan szólásszabadság-rendszert hozzunk létre Magyarországon, ami minta lehet más országok számára is” – azaz nem elégszik meg azzal, hogy a szólás annyira legyen szabad, mint másutt, hanem még előre is szaladna egy kicsit. Uniós mintatanulók után most globális mintajogvédők lehetnénk, feladván a leckét más, velünk ellentétben megszakítás nélkül jogállamként működő demokráciáknak is. Kreatív jogtudorunk beindítandó kurzusa például a szólásszabadság részeként tárgyalná a nemzeti zászló elégetésének jogát is – bár arról nincs hír, hogy a minapi békeakciót, midőn a lengyelek csillagos-sávos lobogókat dobtak a tűzre, ez esetben a nemzetközi jognak kellene-e szabályoznia. További dilemmákat vet fel, hogy mi van akkor, ha a nyilvánosság szereplője a szólásszabadság mezébe burkolózva gátlástalanul rágalmaz és hazudozik. A szólásszabadság ugyanis a hiperliberális felfogás szerint fontosabb, mint a szóban forgó vélemény igazságtartalma. Vagyis a sánta kutyának nem szabad a körmére koppintani, mert az feltételezhetően „súlyosan veszélyeztetné kreatív szabadságát”. Ha első pillanatban úgy gondolnánk, hogy ez a kis jogvédő túlkapás voltaképpen ártalmatlan, és még jót is tesz a szólásszabadság szent ügyének, gondoljunk csak bátran egy (a valóság elemeit szabadon kezelő) kormányszóvivő kreatív szabadságára.
Ám ha ez túlontúl elvont, s szeretnénk elképzelni, hogy a következmények nélküli kreativitás hová vezethet, akkor idézzük kicsit hosszabban azt a példázatot, amely a szólásszabadság tágításában élen járó amerikai joggyakorlatot illusztrálja. „Amerikában viszont, amikor a Hustler pornómagazin részegen, az anyjával közösülve, tényleg durván ábrázolt egy televíziós prédikátort, az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága úgy döntött, hogy a karikatúra szabadságának fontossága miatt a nevezett közszereplőnek még ezt a súlyosan sértő kritikát is el kell viselnie. A döntést a legkonzervatívabb bírók egyike, a bíróság jelenlegi elnöke fogalmazta.” Az utolsó idézett mondat nem lényegtelen, hiszen itt emelődik be a konzervativizmus a szólásszabadság liberális értéktartományába. Ez a magyaros liberalizmus azért nem merészkedne idáig, hanem keverné a jogi és politikai szankciókat – semmilyen garanciát nem adna viszont arra nézve, hogy e maszatolás által (például „gyűlöletbeszéd”-ügyben) nem a jelenleg alkalmazott kettős mérce működne-e tovább. Gondoljunk csak bele, miről szól a szép új szólásszabadság-koncepció! Azt mondja: légy találékony, légy kreatív! Ha nincs a lejáratni kívánt célszemélyről elég bizonyítható adatod, álcázd humornak előítéleteidet! Szónokolj a karikatúra szabadságáról, miközben „viccesen” alkoholmámorban fetrengő vérfertőzőnek állítod be a megvicceltet!
Vajon honnan ismerős ez a csalafinta módszer? Talán onnét, hogy hosszú évek óta operálnak már vele a politikai pornómagazinok? S vajon ilyesfajta „szúrásszabadságra” gondoltak-e a naiv márciusi ifjak annak idején? A kutya alighanem ott van elásva, hogy a parttalan szólásszabadságot zászlajukra tűző újanarchisták azért időnként örömest odacsapnának, ha nekik nem tetsző, szélsőségesnek bélyegzett nézeteket hangoztat valaki. A szociálliberális békehirdetés és a fennen hangoztatott végtelen tolerancia ugyanis a legkevésbé sem egyeztethető össze a harci tradíciókkal: mindig kell ellenség, mindig kell ellenségkép, aki és ami ellen tiltakozni, akitől és amitől elhatárolódni lehet. A házi legendárium enélkül kiüresedne, az identitás megroggyanna. S mit érne a szólás szabadsága, ha megszólalni sincs többé kedvünk?