A gyerek haszna

Nálunk Rákosiékon kívül eddig egyetlen kormánynak sem sikerült igazi áttörést elérnie a gyerekszületések ösztönzése terén. A Ratkó-korszak erőszakos beavatkozását persze kevesen sírják vissza, de azt sem vitatják sokan, hogy valamit tenni kellene a népszaporulat növelésére. Mégis jobb, ha „belső erőforrásból” merítünk, mintha olyannyira megcsappanunk lélekszámban, amely indok a liberálisabb hajlamúaknak a bevándorlás erőteljes ösztönzésére. Amit amúgy egyébként nagyon szívesen megtennének, ha minden magyar családban tíz gyermek lenne az átlag.
A veszélyt átérző jobbközép kormányok szorgalmasan keresték annak okát, hogy mit tehetnének a riasztó népességfogyás megakadályozására. Nemcsak népességtudományi szakemberek, de közgazdászok, pedagógusok, írók és laikusok is. Az okot vagy okokat keresték, de nem biztos, hogy sikerült megtalálni őket. Legalábbis az alkalmazott módszerek eredményessége nem ezt mutatja. Ugyanis az a tény, hogy a gyógyírt az anyagi ösztönzőkben vélték megtalálni, arra utal, hogy a népességpolitika megvalósításáért felelősek pénzügyi okoknak tulajdonítják a lanyha gyerekszülési hajlandóságot. Lehet, hogy tévúton járunk. Lehet, hogy nem sikerült megtalálni annak fő okát, hogy miért nem szeretjük a sok gyereket, sőt általában a gyerekeket és velük együtt a gyerekes családokat.
Mint kiderült, a gyermeknevelés anyagi terheinek csökkentése csak igen mérsékelten növelte a szülési kedvet. Nemcsak a magyar történelem adja az élő cáfolatát annak, hogy a születési arányszámnak és a lakosság anyagi helyzetének nem sok köze van egymáshoz, de a nemzetközi statisztikák is szinte az ellenkezőjéről győznek meg bennünket. A 2002-es ENSZ-adatok szerint például amíg nálunk ezer lakosra 9,34 gyermekszületés jutott, ugyanez a szám a leírhatatlanul szegény Afganisztánban 41,03, a hasonlóan szegény afrikai Nigerben 49,95, Svájcban viszont 9,84, volt, vagyis csak kicsit több, mint nálunk. De visszatérve hazai tájakra: a magasabb keresetűeket és az iskolázottakat nem lehet több gyerek felnevelésére rávenni olyan, számukra szerénynek tűnő előnyökért, amelyeket – egyenlő elosztás esetében – a gazdaság még elbír, és amelyek a legszegényebbek közül vélhetően nem egyet kizárólag a gyerekszülésben látott anyagi lehetőségek kiaknázása miatt vesz rá több gyermek vállalására. Ami nem feltétlenül jó a gyermeknek. Mint talán az sem szerencsés neki, hogy – mint az Egyesült Királyság statisztikai hivatalának adatai mutatják – Nagy-Britanniában az etnikai kisebbségek szaporulata a fehérek szaporulatának tizenötszöröse. Ahhoz pedig statisztikai adatok sem kellenek, hogy sejtsük, vajon mekkora lakóterület jut egy népes karib-tengeri fekete család egy-egy tagjának.
Ismét hazatérve, fel kellene tenni a kérdést, vajon a gyermektaszító környezet nem járul-e hozzá a gyermektelenséghez? Hiszen az érzés nélkülinek kikiáltott Amerikában a kisgyermekét magával vivő szülő nem tud úgy fizetni a szupermarketben vagy a sarki boltosnál, hogy a pénztárostól ne kapna ő és gyermeke valódi mosolyt, kedves szavakat, ami gyakorlatilag ismeretlen nálunk, ahol a villamoson utazó kutyának több csodálója akad, mint a babájával utazó anyának, akinek nemhogy mosoly, de hely sem jut. De ha a gyermekek iránti közszeretet és a gyermekszeretet rábeszéléssel nem ébreszthető fel, vajon nem közelíthetjük meg a nyilvánosságot a gyerekben rejlő haszonnal, csaknem kizárólag haszonelvűvé vált társadalmunkban ahelyett, hogy a bővebb családban meglévő szeretet immanens jóságának borsóját hánynánk az értetlenség hideg falára? Hiszen a szeretet elavult, árazhatatlan, tehát reklámozhatatlan fogalom. Hogy a kutyánál maradjunk: meg kellene értetnünk az értetlenkedőkkel, hogy a gyermek például azért hasznosabb az ebnél, mert az előbbi nem hullajtja a szőrét, és így ritkábban kell utána porszívózni. Ami nemcsak árammegtakarítást, hanem kevesebb porzsákfelhasználást is eredményez. És ez szintén anyagi gyarapodást jelent a szülőknek.
De a gyermekeknek vannak más hasznot hajtó oldalai is. Ugyanis meg lehet őket enni. Húsuk pedig nagyon egészséges, ugyanis alacsony koleszterinszintet tartalmaz, akár a struccé. Ezért drágán el is adható.
„Egy igen sokat tudó amerikai ismerősöm Londonban arról biztosított, hogy egy jól táplált, egészséges gyermek egyéves korában igen finom, tápláló – függetlenül attól, hogy főzik, megsütik vagy forró vízbe dobják… Egy gyermek kétféleképpen tálalható, és ha a család egyedül étkezik, akkor az eleje és a hátulsó része elegendő. Ha még ráadásul egy kis borsot és sót szórunk rá, akkor kitűnően főzhető a negyedik napon, különösen télidőben…
A csecsemőhús minden évszakban fogyasztható, de különösen márciusban porhanyós… A valamit magára adó emberek a kövérebb gyermektetemekért – a rajtuk lévő ruhákkal együtt – akár tíz shillinget is megadnak, mert akár négy embernek is tápdús ételt biztosít… A spórolósabbja a tetemről le is húzhatja a bőrt, és ha a bőrt mesterségesen kikészítik, akkor csodálatosan finom kesztyűt lehet készíteni belőle hölgyeknek, valamint nyári csizmát kényes úriembereknek… Ami Dublin városát illeti, vágóhidakat lehet e célra kijelölni. Abban biztosak lehetünk, hogy mészárosban nem lesz hiány, noha azt javasolnám, hogy vásároljuk fel a gyermekeket élő állapotban és még forrón döfjük le őket, mint ahogyan a sütésre szánt malacok esetében is tesszük… Mivel királyságunkban az utóbbi időben meglehetősen sok őzt pusztítottak ki, az őzhús hiányát igazán pótolni lehet fiatal, tizennégy évnél nem idősebb, de tizenkét évnél nem fiatalabb fiúk és lányok húsával… Azok, akik folyamatosan nemzenek, gyermekük eladásából évente nyolc shillinget is nyerhetnek, és az első év után nem is kell eltartásukról gondoskodniuk…
A szalonna készítéséhez a malacnál összehasonlíthatatlanul alkalmasabb a gyermek, és egy jól megnőtt, kövér, egyéves, egészében megsütött fiúcska remekül fest a főpolgármester ünnepi asztalán…”
Eddig az idézet Jonathan Swift 1729-ben írt Szerény javaslat című írásából, amelynek teljes címe Szerény javaslat, hogy az írországi szegény emberek gyermekei nehogy szüleiknek vagy az országnak a terhére váljanak és hogy a köz javára hasznot hajtsanak. Jellemző a Gulliver amúgy gyermekbolond és hazáját szerető írójának zsenijére, hogy pamfletje mit sem vesztett aktualitásából.