Alámerült Atlantiszom Krisztus lábánál

Perczel Mórt mindig látom Bonyhádon: szobrát vagy sírját a 6-os főút mellett. De hogy a Bácskában, Szenttamáson is találkozhattunk, az már különös. Gion Nándor Virágos katona című regénye nyomán jöttünk ide, hogy megnézzük a felújított kálváriát. Aki fölsétál a fehér kápolna fölötti teraszra, a megfeszített Krisztus lábánál találja magát. Ez a fönti rész történelmi kilátó: a kanyargós, de a keskeny gyaloghíd fölött öblösödő patak a szabadságharc több vesztes, majd egy győztes csatájára emlékeztet.
Mészáros Lázár hadügyminiszter 1848. augusztus első felében a déli hadszíntérre utazott. Nyolc nap múlva azonban visszatért Pestre, hogy részt vegyen a hadügyi törvényjavaslat vitájában. Mivel augusztus 19-én Szenttamás elfoglalása nem sikerült, és a sikertelenség okát árulásban látták, a képviselőház sürgetésére Mészáros visszament a Délvidékre. Nem akarta átvenni a főparancsnokságot, de nem talált megfelelő jelöltet a fővezérségre. Így maga vezette a szeptember 21-i újabb sikertelen támadást Szenttamás ellen. A sikeres csatát végül Perczel vívta meg: a bevehetetlennek tartott települést egyetlen elszánt rohammal foglalta el 1849. április 3-án.
Perczel Mór 1849. március 22-én kezdte meg a hadjáratot Szőreg ellen, nagy veszteséggel verve ki a szerbeket erős állásukból – írja Jókai Szenttamás bevételéről. „Ezután Perczel egyenesen Pétervárad felmentésére sietett, s ott rendet csinálva a várőrség között, s az útját álló szerbeket imitt-amott széjjelverve, a lázadás fő tűzhelyének, Szenttamásnak tartott.
S ez a félelmes táborhely, melyet a múlt évben hónapokon keresztül hasztalan vívatott annyi kitanult tábornok, mely alól háromszor megújított ostrom után kudarccal kellett elvonulnia a magyar hadseregnek – összetörött a képviselőből tábornokká emelt Perczel Mórnak egy ostroma alatt. (…) A legelső magyar nemzetiszínű zászlót Földváry Sándor, a szegedi önkéntes nemzetőrök parancsnoka tűzte fel a hídfő sáncára, melyet a szegediek az ellenség gyilkos tűzzápora között lábtókon másztak meg.
A hídfő elfoglalása után a szerbek rémülten rohantak át a csatorna hídján a városba; a honvédek oda is utánuk rontottak. Ezalatt a város túlsó oldalán Gál ezredes csapatjai foglalták el a sáncokat, s a szerb hadak két oldalról lettek fegyver élére fogva. Egy részük a csatornán úszva menekült át, más részük a Krivája mocsarai közé futott…”
1849. április 11-én Debrecenből az Országos Honvédelmi Bizottmány elismerő iratot küldött Perczelhez: „Szenttamás dicsőséges bevétele s a római sánczokba (való) diadalmas betörés olly tények, mik örök ragyogású bizonyságai lesznek Tábornok Úr ifjú erejének, katonai kitűnő jelességének s fáradatlan hazafiságának.”
Ma itt minden csöndes, a csatára csak a mocsaras, de kanyargós Krivaja és a régi nevek emlékeztetnek. De mi az 1878-ban épült – páratlanul szép – kálváriát jöttünk megtekinteni. Itt tudtam meg, hogy majdnem teljesen tönkrement, de az utolsó órában renoválták, sőt a stáció képei is megújultak. A virágos katona – a regénnyel ellentétben – itt most nem szögesdróttal veri a Megváltót, hanem segíti, amikor a vállára veszi a keresztet. A tűzzománc kép Krisztusa reánk néz, s úgy érezzük, kérdezni akar valamit. Talán azt: barátaim, valóban béke van itt?