Meddig szólal meg a múlt?

A digitális forradalom a múlt emlékeit mára elavult adathordozókon őrző archívumokat, könyvtárakat is utolérte, legalábbis ami a nyilvántartást illeti. Ám fejlett technika ide vagy oda, mégsem egyszerű feladat a számítógép által fizikai valóságuktól megfosztott, metaadatokká váló tárgyi emlékeket úgy digitalizálni, hogy azok könnyen megtalálhatók legyenek.

Mintegy nyolcszázezer prózai és zenei – szaknyelven szólva – adathordozót őriz a Magyar Rádió egyedülálló archívuma, s ha már a számoknál tartunk, jelenleg kilencvenhat szakember kezeli, gondozza. Csupán az úgynevezett hangzó gyűjteményben legalább öt-hatszázezer hangszalagot és lemezt, a könyvtárban száz-százhúszezer kötetet tartanak nyilván, emellett kezelik az ország leggazdagabb, 1945-ig visszanyúló sajtóarchívumát. A gyűjtemény legjobban feltárt, s talán legértékesebb állománya hatvanezer kortörténeti dokumentumot tartalmaz, köztük a fonográfhengerre rögzített, Kossuth Lajos 1890-ben, Torinóban elhangzott beszédét, vagy Edison hangját 1876-ból. De van olyan, a háború alatt készített rádióműsor felvétele is, amelyet a lelkes műsorkészítő – magnószalag nem lévén – olyan röntgenfilmre mentett el, amelyen egy törött végtag negatívja is látható. Ez a lelet ma is csodaszámba megy.

Immár az archívumhoz tartozik a nemrégiben átvett és még leltár alatt lévő kottatár, amely az 1920-as évektől napjainkig papírra vetett zeneműveket tartalmazza. S akkor még nem beszéltünk a műsorborítéktárról, amelyet ma már műsor-dokumentumtárnak hívnak, hiszen az elkészült vagy készülő műsorok elengedhetetlen kísérőjére, a barna borítékra vezették rá a legfontosabb adatokat, de ezek olykor értékes irodalmi műveket, hangjátékok szövegét, a szerzők eredeti kéziratait is tartalmazták. De 1994 óta egyre gyarapszik a digitális kazettatár is. Cséve Magdolna, az archívum igazgatója reméli, hogy előbb-utóbb saját, a rádiózás történetét bemutató múzeummal is dicsekedhet a Magyar Rádió, hiszen az évtizedek során temérdek képi és tárgyi emlék halmozódott fel, s arra vár, hogy restaurálják, majd a nagyközönség elé tárják.
Csiky Dénes dokumentációs tanácsadó a rádióban eltöltött tizenöt év után már otthonosan mozog a hatalmas épületegyüttes labirintusában, hiszen az archívum a régi és az új szárny legalább tizennégy különböző pontján található szobákból és termekből áll. Az egyik lifttel le, a másikkal fel, zegzugos folyosókon keresztül jutunk el olyan helyiségekbe, amelyek mindegyikében lázas küzdelem folyik azért, hogy biztosítsák a kapcsolatot múlt és jelen között, vagyis naprakész nyilvántartást vezessenek a most készülő műsorokhoz kiadott, majd visszahozott anyagokról, miközben már amolyan kettős könyvelést vezetnek, mivel a kartotékok adatait már a számítógépen is megtalálják, de a hagyományos katalógusok sem mentek ki a divatból. Csiky Dénes mosolyogva meg is jegyzi, hogy ezeket nem teheti tönkre a vírus.
Benyitunk az analóg és digitális hangrestauráló csoport egyik szobájába, ahol a legújabb technikával újítják, mentik az anyagokat. Fényes Péter csoportvezető nemrégen fejezte be egy 1938-ban rögzített, s a Kék Duna keringő swinges feldolgozásának restaurálását. A háromperces felvételen egy hétig dolgozott, s bár a technika lehetővé teszi, hogy a hangzás tökéletesebb legyen, mint az eredeti, de ettől élettelenné is válik. Ezért a felújítás során igyekeznek megőrizni az eredeti atmoszférát és hangulatot. A mechanikai hangrestauráló stúdióban viszont múzeumi tárgyak között zajlik a munka, hiszen a régi hanghordozók csak az eredeti lejátszókon szólaltathatók és menthetők meg. Itt folyik a felújítás előkészítése, a lemezek, fonográfhengerek, analóg hangszalagok tisztítása, lejátszhatóvá tétele, amely csak a lemezek esetében kilencvenféle – acél, gyémánt, zafír, fa – tűvel lehetséges. De van olyan eredeti masina, amely mikrobarázdás lemezt készít.

Ariadne fonala helyett Csiky Dénes vezet ki a labirintusból, vissza az igazgató asszonyhoz, aki egyébként alelnöke az ötszáz tagú Hang és Audiovizuális Archívumok Nemzetközi Szövetségének. Így pontosan tudja, hogy szerte a világon küzdenek a digitalizálással járó adatkezelés tökéletesítésén, mert még kérdés, hogy – mivel eltűnik a fizikai adathordozó – a számítógépre vitt metaadatbankban hogyan találják meg, amit keresnek. Ám mindenképpen ez a jövő útja, különben a felbecsülhetetlen értékű hanganyag végképp az enyészeté lesz. A régi hangszalagok és lemezek nem szólaltathatók meg a mai technikával, ugyanakkor a hanghordozók és a lejátszásukra alkalmas berendezések is elöregedtek. S ha az anyagok a napi használatra már alkalmatlanok, akkor holt tőkévé válnak.

Az igazgatónő szerint az archívum nem lehet sziget, hanem a műsorkészítés szerves része. Cséve Magdolna azt szeretné, ha nemcsak befelé, a munkatársak számára lenne elérhető, hanem kifelé is nyitottá válna, s ezt elsősorban az internet teszi lehetővé, amelyen már ma is sok értékes anyagot találnak az érdeklődők, ha felkeresik a Magyar Rádió Kincsestárát.

Ami pedig a teljes archívum digitalizálását illeti, annak csak megbecsülhető a költsége. Cséve Magdolna szerint jelenleg hétmilliárd forintból kijönne, de hogy hány ember munkájára és mennyi időre volna szükség, azt senki nem tudja megmondani. Ami biztos, hogy mihamarabb el kellene kezdeni. Igaz, már régóta folyik a CD-re mentés, ám nem szisztematikusan, hanem csak a hibás és az új felvételek kerülnek CD-re. Csakhogy ennek a hanghordozónak az élettartamáról csupán a gyártók jóslatai ismeretesek, a valóságban még nem vizsgázott, vajon mennyire állja ki az idő próbáját. S könnyen lehet, hogy mire minden anyag CD-re kerül, már ez a hanghordozó is elavulttá válik. Egyelőre azonban nincs más lehetőség arra, hogy a nagy értékű gyűjteményt átmentsék az utókor számára.