Na és ha megölik?

Ha megölik, akkor újat csinálunk. Valami olyat, amit nehezebb lesz megölni, ami erősebb lesz, ami tovább tart. Amelynek, ha levágják egy fejét, kettő nő helyette. A tervezésnek már most nekifoghatunk. A státustörvény haldoklik ugyan, feladatát mégis elvégezte. Nemcsak azt a feladatot, amit neki szántak – hanem azt is, amitől gyilkosai félnek. Egy kis, ám történelmi pillanatra felvillantotta a nemzeti szolidaritásban rejlő erőt, beforrasztott néhány nyolcvanéves sebet, és a széttördelt ország újra Hazának látszott. A nemzet jobbik része egyszer és mindenkorra megértette az üzenetet.
Ezt az üzenetet mondta ki az öreg csángó a Gyimesekben: hogy érdemes hittel várni. Hogy mekkora ereje volt e jogszabályba csomagolt üzenetnek, az az ellene fordított erőről is látszik. Ennyi energiát, pénzt, diplomáciai erőfeszítést, belpolitikai tőkét elpazarolni csak igazán nagy vadakra szokás. Drágák vagyunk mi, Kárpát-medencei magyarok. Vigasztaljuk magunkat azzal, hogy amíg ennyire félnek tőlünk, olyan nagy baj nem lehet. Vigasztaljuk magunkat azzal, hogy teher alatt a pálma. És vigasztaljuk magunkat azzal, hogy ahol legnagyobb a válság, közel a megváltás. Közben meg hallgatjuk, akár a légyzümmögést, mit is mondanak azok, akik nem szeretnek túl minket, akik számára természetes állapot, hogy egy magyar ember vízummal utazzon Magyarországra, akik szerint az egységes magyar nemzet kifejezés fasisztoid retorika.
Hát ezért fogunk mi végül nyerni: mert az egységes magyar nemzet nem retorika, hanem tény. Akár leírják, akár nem. És még azért is mi fogunk nyerni, mert dacosak vagyunk, mert eddig sem pénzért szerettünk, és eddig sem gyűlöltük sértődésből a Hazát. Azt csupán a Köztársaság téren, Brüsszelben, Bukarestben és Pozsonyban remélik, hogy a magyar hazaszeretet és a magyar nemzet egysége munkavállalási engedélyen, oktatási pótlékon múlik.
Errefelé nem szokás pénzen venni a hazát és a hitet. A magyarigazolványokat majd ezután is ugyanúgy elteszi mindenki a szíve fölé, ha oda nem lehet, a ládafiába, s ha oda se, majd padlásra menekíti – de létezni fognak ezek a kis könyvek, lappangó, hitet adó létezéssel, ahogy a negyvennyolcas zászlók és a második világháborús bakaruhák. Mert ez a magyarigazolvány önmagában értékes, és immár szimbólummá válott, akár borítóján a Szent Korona.
Sokat tudna erről az igazolványról Kovács Lászlónak mesélni Fehér Kati a moldvai Lészpedről, akinek ebbe a könyvecskébe írták le először magyarul a nevét – noha vannak kétségek afelől, hogy Fehér Kati szóba állna-e egy Bukarest érdekeit képviselő magyar külügyminiszterrel. E külügyminiszter és más külügyminiszterek még egy kis ideig majd öldöklik a státustörvényt. Mámorosan és bosszúállóan. Fülébe ólmot öntenek, nyelvét kitépik, testét meggyalázzák, emlékét beszennyezni próbálják. Hiábavaló e munka, mert ami megfogant, többé nem lehet meg nem történtté tenni. A kivégzett törvény újabb tanulságot és erőt ad azoknak, akikben most még csak a haragot érleli a szomorúság. És találunk majd új lehetőséget összebogozni az elszakított szálakat, összerakni az egészet, ami újra eltörött. Nem a világnak lett vége, csupán egy jogszabályt sterilizáltak.
És amit egyszer meg lehetett csinálni, meg lehet még egyszer, és még százszor – kitartással, okosabban, erősebben. Emelve a mércét, hogy akiknek a kedvezménytörvény is sok volt, majd a kettős állampolgársággal kelljen szembenézniük. Hogy akik az egységes nemzettől rettegnek, azoknak ezzel a nemzettel kelljen majd együtt élniük. Hogy most éppenséggel megölik a státustörvényt?
Sebaj. Majd újra, ezután is megállunk Fehéregyháza határán, Petőfi sírjánál, végignézzük az ellenünk induló rohamot, és együtt mondjuk: potomság. Nem ez az első ellenünk induló roham.