Tabu

Könnyű megfelelni az európai normáknak. Ne beszéljünk többé egységes magyar nemzetről, a határokon túl élő magyaroktól vegyük el a munkavállalási és a hozzá kapcsolódó egészségügyi kedvezményeket, az oly nagy örömmel, büszkeséggel, bizakodással kiváltott magyarigazolványokat degradáljuk jelentéktelen fecnivé, s máris benne vagyunk Európában. Manapság ily játszi könnyedséggel válhatunk még európaibbá, haladóbbá, sőt, internacionalista, kozmopolita, globalista, balliberális szemszögből még magyarabbá. Igazán nem kell hozzá sok, tagadjunk meg egy részt magunkból.
A státustörvény módosított változatának tervezetét a határon túl élő magyarok 95 százalékát képviselő pártok és szervezetek elfogadták. Mit mondhatunk erre? Csak annyit, hogy a törvény eredeti változatának a határokon túl élő magyarok 95 százaléka örült. A módosításokat, ha másért nem, törvényszerűségből elfogadják, ez is több, mint a semmi alapon tudomásul veszik, de rózsás kedvük aligha támad. Belenyugodnak, hogy a magyar nemzet határok feletti, szimbolikus, de lelki, szellemi értelemben nagyon is konkrét újraegyesítését célzó törekvések valamiféle európai realitásokba botlottak, és elakadtak. Beletörődnek, hogy a megtiport, üldözött nemzetiségi öntudatuk felemelését ígérő státustörvény státust nem ad, csak holmi kedvezményeket, a spirituális közösség megteremtése, erősítése helyett oktatási, kulturális támogatássá szűkül. Beérik ők annyival is, hogy anyanyelvükön beszélhetnek, tanulhatnak, óvhatják évezredes kultúrájukat, hálásak a puszta ígéretért is, hiszen egy esztendeje már az ilyen jellegű támogatások is elmaradoznak, de nem a pénzt várják – persze jól jön az –, sokkal inkább az anyaország figyelmét, szeretetét. A módosításokkal kormány-, párt-, szervezetszinten ez a szeretet szenvedett fogyatkozást. Kevésbé bánják a munkavállalási kedvezmények eltörlését. Eddig is kevesen éltek a lehetőséggel, mert a szülőföldjükön szeretnének boldogulni, ezt diktálja a megmaradás kötelessége. Az itt megkeresett pénzből is otthon akartak otthont, családot, egzisztenciát építeni. Az anyaország kínálta pozitív diszkrimináció fontos, hasznos, igazságos intézkedés volt, ha kevesek vették is igénybe, szükség volt rá. Bebizonyosodott, hogy a törvényalkotókat és a kedvezményezetteket is józan megfontolások vezették, feleslegesen hisztériáztak az akkori ellenzékiek, azaz a mai kormányerők. A határon túliak még azt is elviselik, hogy a magyarigazolvány elveszíti gyakorlati jelentőségét. Nem azért váltották ki, hogy lépten-nyomon mutogassák, hanem hogy szívük fölött őrizzék és melengesse lelküket. A nemzethez tartoznak, s erről papírjuk is van – van-e ennél felemelőbb érzés? S lehet-e kiábrándítóbb, lesújtóbb tett az egységes magyar nemzet elhallgatásánál? Túlzás lenne megtagadást említeni, hiszen a megállapodás aláíróinak nagy része csak egy feltételezett konfliktust akart kikerülni a kifejezés elhagyásával, s nem a nemzet egységét megtagadni. Tudjuk, bizonyos szocialista és liberális körökben az egységes magyar nemzet kifejezésnek nacionalista, soviniszta, irredenta kicsengése van, megannyi szitokszó, alig különböznek a fasizmustól. Nekik az egész státustörvény erről a kifejezésről szólt, s mindenekelőtt ezt akarták kimetszeni belőle. A többiek az európaiságra, a többségre, a szomszédok érzékenységére, s más önigazoló „realitásra” hivatkozva megalkudtak a helyzettel. Odaát ennek a 95 százalékot képviselő pártok és szervezetek véleménye ellenére is más olvasata van. Nekik ne takarózzanak azzal az Európával, amelyik 83 évvel ezelőtt szétzúzta a magyar nemzet egységét. Ám az egységet, ha csak jelképesen is, de minden körülmények között, Európa és a szomszédok érzékenysége ellenében sokszor életük kockáztatásával igyekeztek megőrizni. Most meg azt kapják az anyaországtól, hogy az szemérmesen kihúzza a nemzet egységéről szóló passzust. Gazsulál annak az Európának, amelyik kiszolgáltatta a határon kívül rekedt magyarokat mindenféle nacionalizmusnak és sovinizmusnak. A végén még bocsánatot kérhetünk, hogy merészeltünk megmaradni.