A kispad

Múlt pénteken elmentem boldogult szódás Sanyi műhelyébe. Kell az embernek néha egy templom, kegyhely, siratófal, ott lehet szembenézni igazán a múlttal. Hát nekem ez a szódásműhely volt a kegyhely, álltam ott hosszú perceket, mélyedtem magamba, Hiszek egy szódásban…

Szanálás volt éppen a helyiségben, jó Ági leány, Sándor barátom legutolsó gyermeke szedte szét éppen a műhelyt – valami más ipar telepedik oda nemsokára –, rekeszeket, üvegeket, pókhálós demizsonokat rakott egymásra, a legvégén meg rám telefonált, vinnék-e el innét bármit, ami még megmaradt. Szaladtam percek múlva, már ott állt a műhely halomban, de én csak azt az egyetlenegy bútordarabot lestem, vajon megvan-e még?
A kispad.

Megvolt, áldja meg a Mindenható. Ott szunnyadt a műhely sarkában, várta a végítéletet, hogy akkor most tűzifa lesz-e, avagy egyszerűen csak kiteszik szegényt az esedékes szanáláskor a kapu elé, ahogyan a kiszolgált sezlont szokták, meg a zománcverte öreg fazekat, lavórt…
Mondom, ott volt a kispad érintetlenül, múzeumőr sem vigyázhatott volna rá jobban. Recsegett, mint korábban, nyöszörgött, nyikorgott, mint évtizede. Szódás Sanyi kispadjában benne szunnyadt sok-sok évtized. Én éppen a legalkalmasabb pillanatban érkeztem, kivettem jó Ági leány kezéből a kidobni tervezett kispadot, leporoltam, megsimogattam, aztán meg az automobil hátsó ülésére helyeztem, lesz vele majd valami.

Vannak tárgyak, mütyürkék, félbetörött emlékek, amelyek mellett nem lehet csak úgy elmenni, elfelejteni. Magukban hordozzák azok a történelmet. Gondolatot ébresztenek, könnycseppet fakasztanak. Érzést ébresztenek.
Furcsa a világ. Most éppen a padon ülök, gondolkodom.