A falu bolondja

Olykor látni vélem az akácok alatt Szilák Pista robusztus alakját, amikor hazagondolok. Ha mi, gyerekek találkoztunk vele, körülugráltuk, a meséjét vártuk. Ő volt a falu bolondja. Egyesek szerint a falu legokosabb embere. Sosem dolgozott, pedig lett volna ereje hozzá. Minden mozielőadást végigült, minden futballmeccset végignézett. Neki nem kellett belépőjegyet váltania.
Ott evett, ahol az ebédidő találta. Mindenki ismerte, a jószívű háziasszonyok meghívták egy tányér levesre: „Gyere, Pista, kóstold már meg, húslevest főztem!”
És Pista jó étvággyal kanalazta a levest, persze mást is kapott hozzá. A gyerekeknek szóló mesét így kezdte: „Amikor detektív voltam Londonban…” Elhittük neki.
Panaszkodtak a gazdák, hogy olykor ebéd nélkül maradtak miatta az aratók. Mert ilyenkor kiült Pista a cigánybarai fűzfák alá, amerre a gyalogút kanyargott. Azon hordták a gyerekek az ebédet az aratóknak a búzaföldekre. Pista beszélgetésbe elegyedett velük, s megkérdezte őket, mit visznek. Azok megmutatták neki: levest, húst, főzeléket, fánkot. Ki mit vitt. Ő szemlét tartott a lábasok, fazekak fölött, majd elővette zsebéből a mindig magánál hordott kanalat, és sorra kóstolgatta az étkeket. Nagyon szerette a levest, de a friss fánkot sem vetette meg.
Aztán az ételhordó továbbinalt, de már csak fél ebéddel. Nem csoda, hogy panaszkodtak az aratók. De mit lehetett tenni? Beárulták a községházán is, tárgyalta az ügyet a képviselő-testület, Pistát meg eltiltották a dézsmálástól. De ő nem hallgatott a törvény szavára, élte a maga életét. Mondta régi meséjét: amikor ő Londonban detektív volt…
Lakása nem volt. Egy Stuchlik nevezetű földbirtokos megengedte, hogy elháljon az istállójában, a lovak, tehenek mellett. Reggel a kút melletti dézsában mosakodott, prüszkölt, néha énekelt is. Kaláccsal, süteménnyel a falu gyermekei látták el. Járta az utcákat, s ha találkozott egy gyerekkel kóválygásai közben, mesélni kezdett, majd hirtelen megkérdezte: „Mit sütött a mamád?” A gyerek elmondta, s hozott is neki lopva a zsebében egy darabka kalácsot.
Emlékszem, én egy egész tál délről megmaradt túrós lepényt etettem meg vele. Apa is nagyon szerette a túrós lepényt, s amikor ezt a vacsoránál megtudta, indulatosan az asztalra csapott: „Megölöm azt a bolondot!”
A földbirtokos nemcsak otthont adott Pistának, hanem ruházta is: neki adta viselt ruháit. Egyforma termetük volt, a földbirtokos is testes, zömök ember lévén. Így aztán előfordult, hogy a bolond frakkban, cilinderben jelent meg egy-egy templomi misén. Ennek köszönhette későbbi szerencséjét is. A faluban sokat meséltek az esetről. Értesítés jött egy napon, hogy a főispán ellátogat a faluba. Nagy volt a készülődés. Rendbe tették az utcákat, söprögettek, nagyban készülődött a tűzoltózenekar. Ünnepi bandériummal várta a község a főispánt a vasútállomáson. Mert abban az időben még a főispánok is vonattal utaztak.
Tele volt bámészkodó közönséggel a kis vasútállomás peronja. Ott állt persze Szilák Pista is kiöltözve, frakkban, cilinderrel a fején. Berobogott a vonat, kiszállt a magas vendég, szétnézett, aztán egy kis tűnődés után nem a fogadóbizottság felé indult, amelynek élén a jegyző várta, hanem Szilák Pistához lépett, és mosolyogva a kezét nyújtotta.
Pista meg üdvözlőbeszéd helyett mosolyogva kezet rázott vele, és megkérdezte jó hangosan, hogy túlharsogja a fúvósok zaját:
„Nem adnál nekem egy jó szivart, öregem?”
A főispán erre ijedten visszarántotta a kezét, Pistát meg gyorsan eltávolították. Következett a nagy fejmosás és bűnöskeresés: ki a vétkes? Arról senki sem tehet, hogy Pista termetére illik a földbirtokos ruhája. Ez azonban megtéveszti a világot. Nincs más hátra: a község varrattasson neki a szabóval megfelelő ruhát.
Csodaszép volt ez a ruha. Szilvakék. Még mindig emlékszem rá. Miközben arra gondolok: saját bolondot tartani nem olcsó mulatság.