Bitter József helyi képviselő hívására július óta vizsgálódom „robbantásügyben”. Kónya Lajos bácsi leszáll a bicikliről, talán még mindig reméli, hogy valaki odafigyel a bajára. Ezt meséli a nyolcvanéves Felső vasútsori lakó:
– Az állami időkben és az előző vállalkozó idején főleg a kövek repültek… Utcába, kertbe vagy ahogy a szomszédunk járt: a rekamié kellős közepébe! Most a falrepedések korszakát éljük. Kilencvennyolcban, mikor ez a bérlő érkezett, először próbarobbantás volt, be is műszerezték a környéket, de semmi különöset nem lehetett észlelni. Azt mondták, ilyen lesz a folytatás is. Mikor aztán beindult az üzem, akkorákat robbantottak, hogy mozgott az egész ház!
Nyomatékképpen megingatja magát és kerékpárját. Betérít a kertjébe, hogy győződjem meg a lépcsőföljárónál s a bejárati ajtónál éktelenkedő fél centi vastag repedésekről. A házon belül is mutat kettőt-hármat. A tégla főfalon a mennyezetig húzódik egy ítéletes villámrajzolat.
– Ez a múlt havi lövés emléke – dohog Kónya Lajos. – Két éve volt egy falugyűlés, ott megígérték, hogy kijönnek az önkormányzattól, és lefényképezik a káromat. Azóta is jönnek! Ezek után hihetem-e, hogy legalább a tavaly kitett súlykorlátozó táblának érvényt szereznek? Pedig meg lehet fulladni a portól!
Igen, a közlekedés is keseríti a bányához közeli lakókat. Bitter József képviselőtől tudom: a vállalkozónak ugyan elkerülő utat kellett építenie, hogy roppant járműveitől mentesítse az Alagút utcát s a Felső vasútsort, meg szállítószalagot kellett létesítenie, hogy a lakosság zavarása nélkül juttassa le a követ a 10-es út menti telephelyre – ám olykor továbbra is használja a régi szállítási útvonalat.
Nyolcéves, de már szintén repedezett házban lakik Szilasné. Ablakától négy méterre van az aszfalt nélküli Irinyi utca. Ott nyargalásznak a trélerek és pótkocsis teherautók, porfelhőbe vonva a kicsiny előkertet. Még elemibb élmény, ha ki kell szaladni a házból, mert hirtelen csörömpölni kezdenek a csillárok és az edények.
De hát a falu emlékezete szerint a hetvenes–nyolcvanas években az állami bánya dolgozói furulyával, dobbal vonultak fel az utcákon, hogy tudassák a majdani kőszakadás-földindulás időpontját, amikor is kötelező elbújni. Kézenfekvő tehát a kérdés: kapnak-e a jászfaluiak előzetes értesítést a bányavállalkozótól?
– Előfordul, hogy valamelyik fán találok egy sajtcédulát, de nem mindig – ez Szilasné tapasztalata.
A Nefelejcs utcai házban megtekintem a külső-belső falrepedéseket. A háziasszony, Ollári Györgyné felüti jegyzetfüzetét:
– „Április 9.: nem volt nagy. Május 11.: nagy volt.”
Mármint a robbantás… A felolvasást a verandán tartózkodó szomszédok is hallgatják. Állandó lakosok és hétvégiek mind megerősítik az eddig hallott panaszokat. Az idősebbek félnek, és nyugalmat szeretnének. Pedig a kertekből gyönyörű kilátás kínálkozik: a Pilis hosszanti vonulata Dobogókővel.
Bartha László, a település szlovák kisebbségi önkormányzatának alelnöke nem árulja el, milyen nyelven kiáltott fel, mikor dolgozószobájában a számítógép monitorja hat centit ugrott… Kertje a hegyoldalban, mögötte már a biztonsági övezet, s a Kis-Somlyó feltárt gyomra. Mint egyszerű Erdőalja utcai lakónak, ennyi a véleménye a dachsteini mészkő itteni fejtéséről:
– Nem szimpi.
Szakmailag bővebben nyilatkozik. A hetvenes években a dorogi szénbányáknál kezdte mérnök-geológusi pályafutását, részt vett kutató feltárásokban, bányavágatokat tervezett, vízbetörés elleni védelemmel foglalkozott, tehát ismeri a robbantási technológiát.
– Meg tudom becsülni egy lövésből – mondja –, miként viszonyul a beépített övezetre engedélyezett határértékhez. A tavaly júliusi és az egy hónappal ezelőtti, bizony, két irdatlan erejű lövés volt! A rezgésből, a lökéshullámból a megengedettnek legalább a duplájára kell gondolnom. A robbantások helyszínéről pedig azt tudom mondani, hogy érzésem szerint a kivitelezők vagy belekaptak már a védősávba, vagy épp a határán vannak. Ideje volna a kitermeléssel a falu belseje felől Leányvár felé fordulni!
Az Erdőalja utca túloldalán Krausz Krisztiánék esete azt tanúsítja, hogy bár ebben a bányában ma nem annyira – ahogy a szakma mondja – „lazító”, mint inkább mély, „jövesztő” robbantási technika dívik, azért kőrepülés még mindig előfordul. Emiatt tavaly a gyeden lévő huszonéves apuka csaknem elbúcsúzhatott a kicsinyétől. A napoztatott babát kevéssel azelőtt vitte be a lépcsőfeljáróról, hogy egy kő odacsapódott. A lyukból ítélve, amelyet a lépcsőfokon ütött, legalább öklömnyi lehetett.
– Annak idején a vállalkozó felesége úgy próbálta ezt jóvátenni – szól utánam Krausz –, hogy a nagyszüleimnek egy zacskó kávét, doboz bonbont és húszezer forintot adott.
Egy másik utcában arról hallok, hogy a forgalom és zaj miatt fölindult lakók figyelmeztetésül lehegesztették a bányatelek sorompóját – de ez már csak a tünetek ismétlése. A szó most azé az önkormányzati képviselőé, aki a bányakérdés rendbetételéért jelöltette magát a legutóbbi helyhatósági választásokon.
– Nem lehet a felelősséget csak a vállalkozó nyakába varrni – véli augusztus közepén, második látogatásomkor Bitter József. – Hogyan fordulhat elő, hogy a polgármesteri hivatalban csaknem mostanáig lakóház-építési engedélyeket adtak ki a kérdéses övezetbe? A korábbi településvezető 1998-ban a testület megkérdezése nélkül járult hozzá, hogy ez a vállalkozó is betehesse a lábát, és kiújuljon a falu közepén a hadiállapot. Én tehát a Pilátusként a kezét mosó bányahatóságot és a régi polgármestert hibáztatom, de a mostanit is, aki 2001-ben a jászfaluiak megkérdezése nélkül működött közre a vállalkozó ittlétének meghosszabbításában. Eközben a lakosság a kilencvenes évek eleje óta folyamatosan jelzi panaszait, küldözgeti beadványait, a helyzet orvoslása érdekében mégsem történt semmi érdemleges. Csak azóta mozdult valami, mióta kiderült, hogy riport készül az ügyről!
Nézzük, mi történt bányaügyben azután, hogy kérdéseimmel bejelentkeztem a különféle hatóságokhoz. Egy: augusztus közepére minden érintett utcában felállították a 12,5 tonnát meghaladó járművek behajtását tiltó táblát. Azóta – a lakók is elismerik – végre gyérült a forgalom. Kettő: az augusztus végi robbantásokat megtisztelte jelenlétével a szakmai felügyeletet ellátó szolnoki bányakapitányság küldöttsége, beleértve a bányakapitányt és helyettesét. Mivel ez épp a riport írása idején történt, tanulságait a végére hagyom.
A jelenlegi polgármester, Kékesi László 2000 óta vezeti az önkormányzatot. Időközi választásra azért volt szükség, mert a korábbi polgármester váratlanul lemondott. Gaál Áron azóta sem adta át hivatalát, nem számolt el pénzügyi értelemben; folyik ellene az eljárás. Rendhagyóak tehát a Piliscsabától 1994 végén elvált Pilisjászfalu „gyermekévei”.
A bányaművelés miatt viszont már 1991-ben tiltakozni kezdett a lakosság. Részlet egy 1993-as beadványból: „Kisebb-nagyobb kövek százai hullottak lakott területre, a robbantást követően menekült, ki merre látott.” A bányakapitányság – amely az államot mint bérbeadót is képviseli – elismerte a panasz jogosságát, elő is írt változtatnivalókat, ám leszögezte, hogy „a bányafal jelenlegi magassága mellett az egy fúrólyukba betöltött robbanóanyag tömege nem csökkenthető”.
– Bizonyára megöregedtünk – vélekedik Kékesi polgármester. – Ami korábban elviselhető volt, az a rendszerváltozás után egyre inkább életminőségi probléma. Így vannak ezzel azok is, akik az utóbbi években lettek a település lakói. Ők a madárdal és a tücsökciripelés kedvéért hagyták el a várost… Nincs meg már az a fajta érzelmi kötődés sem, amely a hetvenes–nyolcvanas években még erős volt, mert akkor száz család élt a bányából, most legfeljebb kettő.
Utal arra is, hogy valaha együtt futott a kis-somlyói és nagy-somlyói mészkőbánya ügye, hiszen két állami bányavállalat is működött itt a rendszerváltozás előtt. Kékesi az önkormányzat erőfeszítésének tulajdonítja, hogy annak idején a Magyar Bányászati Hivatal nem írt ki új bérleti pályázatot a Nagy-Somlyó ásványvagyonának további kitermelésére, s ezzel az a terület mára jogilag is a faluhoz került.
A téma azonban az utcákkal körbeépült, mégis működő kis-somlyói üzem. Vajon mit tettek a település képviselői azért, hogy ne okozzon kárt, ne ingerelje a falut? A bányahatóság pártolja a kőfejtést, mondván, az előre bejelentett szeizmikus ellenőrző mérések szerint minden rendben van.
Kékesi elutasítja a feltételezést, hogy az elmúlt fél évtizedet, benne az ő utóbbi három évét tétlenkedés jellemezte volna.
– Többször kértük a bányafelügyelettől a panaszbejelentések kivizsgálását ’98 után is – állítja Pilisjászfalu polgármestere. – S mivel fokozódott az anyaglehordás, egyre-másra felszólítottuk a bánya új művelőjét, hogy ne az utcákon közlekedjenek a járművei. Sikerült rászorítanunk, hogy szervizútvonalat építsen ki, s az anyagmozgatást szállítószalaggal oldja meg.
Kicsit különösnek tűnik, hogy 2001-ben Jászfalu építési hatósága hozzájárult a bányavállalkozó 2005-ig szóló új műszaki üzemtervének engedélyezéséhez. Ezt a lépést azért tartja vállalhatónak a település vezetője, mert a polgármesteri hivatal illetékeseinek egyeztetésén öt feltételt szabtak a bánya használójának. Ezek közül Kékesi szerint az a két legfontosabb, hogy évente csak négyszer szabad robbantani, s ezt a négyet is jó előre be kell jelenteni a polgármesteri hivatalnál.
– Így tudom átvágni a gordiuszi csomót – magyarázza. – Ugyanis kerül, amibe kerül, minden robbantáshoz műszeres ellenőrzést kérek. Többé nem lesz vita, hogy túltöltik-e a furatokat kontroll híján, vagy sem… Kétezer-ötben pedig, amikor ismét minden felülvizsgálható lesz, lakossági egyeztetéssel döntjük el, hozzájáruljunk-e a bánya további műveléséhez. Ha igen, akkor gyökeres technológiaváltáshoz kötjük.
Parányinak érzi magát az ember ekkora mészkőfejtőben: mintha egy óriás kifúrt fogában sétálna. A 10-es út melletti telephelyről dzsippel hozott ide Bogár József, a Márkakő Kft. ügyvezetője. Büszke arra, hogy osztályozóberendezései, zúzógépsorai halkan dolgoznak, elenyésző porképződéssel.
– Úgy érzem, sikerült megoldanom a közlekedési gondot is – int a bunker felé. – Az oda ömlesztett terméket: műkőőrleményt vagy útalapanyagot szállítószalagon juttatom le a vasúti kis aluljárón keresztül a 10-es úthoz. A falu útjait most már ritkán használjuk. A súlykorlátozásról azért megjegyzem, hogy ez nem patika, hanem bánya. Nálunk nem a 12,5 tonnánál kisebb járgány a jellemző, és ezeket olykor-olykor szervizelni kell. Ezenkívül elvétve sziklakőért jön föl valaki.
Bogár készségesen elismeri, hogy tavaly egy robbantott kő landolt az Erdőalja utca egyik kertjében. Tagadja viszont, hogy ebből a sajnálatos esetből, illetve abból, hogy állítólag csörömpöl a csillár, szabálytalanságra, például „túltöltésre” lehetne következtetni. Így érvel lenn az irodában:
– Ha ebben a helyiségben két poharat egymás mellé rakok, már attól is összekoccannak, ha becsapom az ajtót. Én nem akartam hurokba dugni a nyakamat, ezért mielőtt ebbe a vállalkozásba fogtam, a saját költségemen műszereket állíttattam föl, úgy rendeltem meg a próbarobbantást. Amikor az esztergomi vonat elhaladt, több mint kétszeres volt a rezgési sebesség a detonációéhoz képest. Szeretném, ha elhinnék a pilisjászfaluiak, hogy mivel figyelembe vesszük a falu viszonylagos közelségét, a megengedettnél is jóval kevesebb robbanóanyagot használ fel a kivitelező cég!
– És a repedések a szomszédos utcák házfalain?
– Az nem tőlünk, hanem az épület korától, minőségétől, az építéskor alkalmazott technológiától függ – feleli Bogár József. – Bárki beműszerezheti a házát, és megállapíthatja, hogy nem tértünk el a megengedettől, sőt…
Annak bizonyításául, hogy jó kapcsolatra törekszik a lakossággal, a vállalkozó megemlíti: leaszfaltozta a korábban általa használt Alagút utcát, s ha a polgármesteri hivatal szívességből egyéb utak kőpótlására vagy hókotrásra kéri, mint eddig is, gépeivel késedelem nélkül a helyszínen lesz.
– Szeretném, ha az unokám is ebből élhetne – árulja el Bogár József arra a kérdésre, meddig kívánja művelni a pilisjászfalui bányát.
A napokkal ezelőtti kis-somlyói robbantások ellenőrzése során nem bukkant kivitelezési szabálytalanságokra a szolnoki bányakapitányság. De Veres Imre helyettes bányakapitány arról is beszámol, hogy az Erdőalja utcában okkal kifogásolható még a „rezgések érzéshatása”, egy bizonyos hosszabban hallatszó morajlás. Emiatt technológiai finomítást kell végrehajtania a kitermelőnek.
További érdeklődésemre kiderül, hogy az Erdőalja utca hegy felőli házsora és a furatok között nincs meg az előírt, repeszhatásoktól védő háromszáz méteres övezet. Ez azért jutott a bányakapitányság tudomására, mert a szakfelügyelet adatokat kért az illetékességi területéhez tartozó összes, bányakérdésben érintett település jegyzőjétől. Az érdekelte, hogy jelenleg mekkora a távolság a bányaművelés alá vont terület, illetve a hozzá legközelebbi házak között. A kapitányság az Erdőalja utcai lakók érdekében a bánya bérlőjét műszaki-biztonsági intézkedésekre kötelezte – de arra nem, hogy változtasson a kitermelés irányán! Ha viszont kiderül, hogy nem szűnt meg a repeszveszély, erre is megszületik az utasítás.
A helyettes bányakapitány állítja: a jövő évtől az európai uniós jogharmonizáció következtében jóval több beleszólásuk lesz a települések lakóinak abba, hogy a közelükben lévő bányák milyen feltételek betartásával üzemeljenek.
Addig is így károg a riporter a sok repedezett jászfalui házra gondolva: kár, hogy per árán is csak jó esetben térülne meg az úgynevezett bányakár.
origo.hu
Borzalmas véleménye van a Magyar Tudományos Akadémiáról a professzornak
