Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy Medgyessy Péter magabiztosságának mélyén van-e némi aggodalom. Nem tudásom valójában sejtést takar: sejtem, hogy dicstelen vége lesz a szocialisták regnálásának, viszont miniszterelnökünk egyik döntése abszolút helyesnek bizonyul, mármint az, hogy nem lépett be az MSZP-be, s MSZMP-s múltját feledve függetlenként kerül be a sikertelen magyar államférfiak eléggé népes táborába.
A balhét az MSZP viszi el, bármi történjen. Az SZDSZ ugyanis olyan síkos és szívós, mint az angolna, farokkal előre mászik ki csöbörből-vödörből. (Ha ez a metafora bántó vagy homályos, elnézést kérek. De úgy vélem, sem síkosnak, sem szívósnak lenni nem bűn, sőt, a létért vívott harcban, adott esetben, kifejezetten erény. Ráadásul az SZDSZ ugyanúgy nem személy, mint az angolna, tehát személyes méltósága nincs, s ami nincs, az sérthetetlen.) Az angolna – ezt tapasztalatból tudom – sokkal hatékonyabban csusszan ki szorításból hátrafelé, mint előre. Az SZDSZ, most két (majd hat?) százalékon, csak a legkezdetén van kihátrálási manővereinek, s úgy vélem, a menekülést nem fogja elsietni, hisz eddig is történtek csodák. Az valószínűnek látszik azonban, hogy a szocialista örvény végül is beszippantja. De ebben sem vagyok biztos. Például a Balatonba tíz vagy hány év óta nem telepítenek angolnát, s mivel ez a rendkívüli vitalitással megáldott lény csakis a Sargasso-tengerben hozza világra utódait, a „magyar tengerből” rég el kellett volna tűnnie, és mégis süllő helyett folyton angolnát fogok. A képes beszéd itt meg is bicsaklik: mivel az angolnát könnyű kifogni, hiszen nincs „szürke állománya”, ész nélkül falánk, így minden csalira ráharap. Mint vegetatív lény azonban kész csoda.
De hagyjuk ezt. A falánk szóról ugyanis Natasa kutyám jut az eszembe, aki (itt jelzem, hogy immár személyiségről van szó), ha bármi ennivalószerűt dobok feléje, a legnagyobb ügyességgel kapja el. A múltkor itt járt nálunk Cs.-n egy kedves állatorvos, aki bizonyos gyógy- és tápszereket hozott Natasának. Elmagyarázta nekem, hogy a legkeserűbb pirulát is be lehet adni, ha a kutyát átejtjük. Mégpediglen vágjunk le három falat kolbászt, kettőbe ne tegyünk semmit, úgy adjuk oda, a harmadikban jöhet a gyógyszer, amit a megtévesztett eb lenyel. „Na gyere – mondtam én erre Natasának –, megmutatjuk a doktor bácsinak a mi gyógyszerfogyasztási szokásainkat!”
A gyógyszer szó hallatán Natasa két lábra állt. Két szép nagy szőrerősítő és másfél viszketés elleni tablettát csomagoltam be egy darab kis mackósajtba. Feldobtam, és kreccs… eltűnt az egész. Natasa megnyalintotta a száját. „Az más – mondta a doktor. – Több étkezési tanácsot nem adok.” Itt jegyzem meg: Natasa nem hülye. Van néhány élelmiszer, amit utál. A savanyútól kifejezetten undorodik. A múltkor, gondoltam, megtréfálom. Feldobtam egy fél paradicsomot a levegőbe, kreccs… Aztán Natasa ledermedt. Szemrehányó pillantást vetett rám, csuklott egyet, és odaköpte elém a paradicsomot. Egészben volt, egyetlen fog nyom látszott csak rajta.
Na már most, erről nekem, mint egy rosszul programozott Mórickának, megint az MSZP és a magyar populáció jut az eszembe. (De nem azért, mert a paradicsom vörös.) Szóval az MSZP feldob valamit, a nép két lábra áll (pitizik), és ráharap. Először kolbászdarabkák záporoznak, nincs is semmi baj („mi teljesítjük az ígéreteinket”), aztán elfogy a kolbász, s hogy a Natasa-féle párhuzamnál maradjak, jön a savanyú magában, vagy a keserű pirula.
Na, mit gondolnak, mi a hasonlóság és mi a különbség? A populáció – Natasához hasonlóan – mindenre ráharap, ám Natasával ellentétben csak csuklik, de nem köpi ki. És ezt megcsinálja, hagyja magával megcsinálni, többször egymás után.
Hogy mikor jön rá, miszerint nem mind kaja, ami vörös, én nem tudom…