Juscsenko visszaverte Kucsma támadását

Az utóbbi napokban főképpen a négy ország, Belorusszia, Kazahsztán, Oroszország és Ukrajna részvételével létrehozandó egységes gazdasági térséghez történő csatlakozás körüli botránytól hangos az ukrán közélet. Ezzel együtt változatlan hevességgel dúl a személyeskedésektől sem mentes vita Leonyid Kucsma az ország függetlenségének tizenkettedik évfordulója küszöbén elmondott beszédével kapcsolatban.

Sokan és sokféleképpen értelmezik és magyarázzák az államfői üzenetet, ám egyvalamiben a legtöbben mégis egyetértenek: a politikai játék színterén az államfő ismét magához ragadta a kezdeményezést. Annak ellenére, hogy alkotmánymódosító javaslatát, amely jogi alapot teremtett volna számára elnöki hatalmának két évvel való meghosszabbítására, kénytelen volt visszavonni. Borúlátásra azonban így sincs oka, sőt éppen ellenkezőleg, hiszen a politikai reform új változatának előterjesztésével egyszerre több fronton is győztesnek érezheti magát. Azzal ugyanis, hogy annak kidolgozásába az elnöki adminisztráció vezetőjének, Viktor Medvedcsuknak sikerült bevonnia Petro Szimonenko kommunista és Olekszandr Moroz szocialista pártelnököt is, egyfelől megteremtette az elfogadásához szükséges kétharmados támogatottságot, másfelől megbontotta a parlamenti ellenzék egységét. A leglátványosabb fegyvertény azonban az, hogy a hatalomnak sikerült kihúznia a széket az elnöki választás legnagyobb esélyesének számító jobboldali politikus, a Mi Ukrajnánk parlamenti frakció vezetője, volt kormányfő, Viktor Juscsenko alól.
Az új tervezet szerint ugyanis jövő év októberében két évre választanának elnököt, alaposan megnyirbált jogkörökkel, akinek funkcióit így a kormányfő venné át. A következő parlamenti referendum – arányos választások alapján – 2006-ban lenne, és az új összetételű törvényhozás választaná meg a következő elnököt, aki csupán szimbolikusan töltené be az államfő tisztségét. Ennek értelmében tehát a jövő évi voksolás valójában már szinte teljesen elveszítené értelmét.
Az ukrán közéletben azonban nem csupán a szerencse, hanem a politikai széljárás is meglehetősen forgandó. Előbb a szocialisták pártelnöke tért meg, aztán Szimonenko is visszasomfordált az ellenzék táborához, hogy – Juscsenko szavaival – közös stratégiát dolgozzanak ki a politikai reformról, megakadályozva az oligarchák kirobbanthatatlanságának bekövetkeztét. Botorság lenne azonban azt hinni, hogy az ukrán bal- és jobboldal ismételt egymásra találása a közöttük lévő feszültségeket is feloldotta volna. Ez esetben ugyanis legfeljebb csak arról lehet szó, hogy az egymás iránt érzett feloldhatatlan ellenszenvük kisebb a jelenlegi hatalommal szemben táplált megvetésüknél.