Fenyegetés vagy lehetõség?
Partner vagy vetélytárs? Ezek a
kérdések fogalmazódnak meg
mind gyakrabban az amerikai sajtóban
Kínával kapcsolatosan, így a
minap Pekingben véget ért kétoldalú
stratégiai-védelmi megbeszélések
után is. A kérdés már csak
azért is izgatja az amerikai közvéleményt,
mert az Egyesült Államok
legnagyobb kereskedelmi partnerei
az utóbbi jó fél évszázadban
egytõl egyik Washington közeli
politikai, katonai szövetségesei
voltak, míg a XXI. század feltörekvõ
új nagyhatalma nem illik bele
ebbe a képbe.
A rohamléptekkel növekedõ,
tavaly a GDP 9,1 százalékos bõvülését
produkáló, jelenleg az Egyesült
Államok harmadik legnagyobb
kereskedelmi partnerének számító
Kína 1,3 milliárdos lakosságával
egyelõre csak közvetlen szomszédait
ijesztette meg jól érzékelhetõen,
az amerikaiak azonban már
évtizedekkel elõre terveznek, amikor
a világ össztermelésébõl ma
még csupán négy százalékkal részesedõ
gazdaság méreteit tekintve
Washington vetélytársa lesz.
Felvetõdik ennek kapcsán a
kérdés, hogy az erõsödõ Kína az olcsó
munkaerõ révén a befektetéseket
vonzó mágnes, avagy a növekedésével
másokat is húzó mozdony
lesz? A legutóbbi idõkig csupán az
volt látványos, hogy elsõsorban a
többi ázsiai ország rovására ötszázmilliárd
dollárnyi tõke áramlott a
kommunista államba, tavaly azonban
már negyven százalékkal nõtt
Kína importja is, amely különösen
az olaj-, valamint a fémszükségletek
nagysága miatt a világpiaci árakat
is kimutathatóan felfelé húzta.
A hatalmas ázsiai ország immár
nem elégszik meg azzal sem, hogy
az olcsó munkaerõ piacaként tartsák
számon. A befektetéseket egyre
inkább a modern technológia telepítéséhez
köti. Így a nagy cégek
mindent megtesznek azért, hogy
ott legyenek e hatalmas tartalékokkal
rendelkezõ, egyelõre különösen
a termelés alacsony önköltsége miatt
hatalmas haszonnal kecsegtetõ
piacon, ugyanakkor óvakodnak is
leendõ konkurenseik „felfegyverzésétõl”.
origo.hu
Kocsis Máté: Ruszin-Szendi Romulusz az ukránok kezére játszott
