Mit keresünk Irakban?

Különösen fájdalmas, ha civil veszíti életét egy háborús országban. Ami a katonákat illeti, közkeletű az a vélemény, hogy képesek megvédeni magukat, hiszen fegyverrel járnak-kelnek, ráadásul ki is képezték őket a különleges körülményekre. Irakban az utóbbi időben eltűntek a civilek és katonák közötti különbségek, a helyi ellenállók szemmel láthatóan nem válogatnak. Diplomata, katona, újságíró vagy szerződéses dolgozó – nemzetiségre, foglalkozásra való tekintet nélkül mindenki veszélyben van, aki valamilyen módon kötődik a megszálláshoz.
Bármilyen szörnyű is leírni, bármikor megeshet, hogy a következő lefejezett áldozat történetesen magyar lesz. Néhány héttel ezelőtt sem Bulgáriában, sem a Fülöp-szigeteken nem hitték volna, hogy a háborút teherautó-sofőrökre is kiterjesztik. A legutóbbi hírek szerint Bulgáriában hatalmas felzúdulást keltett az első túsz kivégzése, egyre többen kérdezik: voltaképpen mit keresnek bolgár katonák a távoli Irakban? Miért harcolnak, kinek az érdekében?
Ezek a kérdések ránk is vonatkoznak. Most kellene megnyugtató választ találni, amíg nem késő.
Bulgáriával ellentétben a Fülöp-szigetek kormánya elszánta magát a csapatkivonásra. Manila nem titkolta, hogy fontosabbnak tartja egy állampolgára életét, mint az egyre ködösebb politikai célokat. Ami Washingtont illeti, senkit sem lepett meg Scott McClellan fehér házi szóvivő, aki szerint a csapatkivonás rossz üzenet a terroristáknak. A filippínó kormány azonban úgy tett, ahogyan annak előtte a spanyol, azaz egyszerűen figyelmen kívül hagyta a washingtoni ellenvéleményt. Amely mellesleg csak bírálat volt, nem követte semmiféle politikai vagy gazdasági intézkedés. Megdőlt tehát a Medgyessy-kormány egyik fő érve, miszerint presztízsveszteséggel és nemzetközi rosszallással járna a magyar kivonulás.
Mára egyetlen érv sem szól amellett, hogy folytassuk az iraki kalandot.
Ha a ránk váró további iraki megpróbáltatásokra vagyunk kíváncsiak, nem árt körültekinteni a koalíció háza táján. Szembetűnő, hogy ez a szövetség már nem az, aminek a megszállás első napjaiban mutatkozott. Akkor még a politikai jutalom reményében sorakozott fel a nemzetközi haderő. Sokan persze már akkor is tudták, hogy az iraki ellenállást és a nyugati állampolgárokra leselkedő veszély mértékét nem szabad lebecsülni. Emlékezzünk csak, hogy Kovács Lászlóék milyen fölényes magabiztossággal utasították el az ellenvéleményeket, és az újjáépítésben való részvétellel s valamifajta erkölcsi győzelemmel hitegették a közvéleményt! A kormányzat történelmi beidegződésekre ható propagandasugallata – miszerint végre a jó oldalra álltunk, és a győztesek oldalán masírozunk az iraki demokrácia felé – mára elillant, mintha sosem létezett volna.
Most itt állunk üres kézzel. Semmit sem kaptunk, de már két honfitársunk életével adóztunk az amerikai érdekeknek. Itt állunk tanácstalanul, sodródva, kiszolgáltatottan. Ha holnap bekövetkezik a tragédia, és eggyel feljebb tolódunk a mozlim világ gyűlöletlistáján, Hillahban, de akár Budapesten is bekövetkezhet a legrosszabb. A felelősök persze elbagatellizálják a veszély mértékét. Pedig még mindig meg lehetne előzni a további bajokat a magyar katonák haladéktalan kivonásával.