Ellopott fiatalság

Mintha az amerikai könyvkiadás féktelen (értsd dicséretes) szabadságával igyekezne kompenzálni azon önkorlátozásért és öncenzúráért, amit röviden az amerikai média iraki csődjének neveznek. E könyvkiadásban olyannyira elmaradt a „nyári uborkaszezon”, mint talán az utóbbi időkben soha: a könyvpiac egét olyan szellemileg provokatív (értsd, dicséretes) tűzijáték világítja meg, ami idővel és pénzzel is nehezen követhető. Olyan témákról is jelennek meg könyvek, amelyekről eddig szinte kizárólag csak az alternatív médiumok írtak. Vagy a fősodratúak akkor, amikor elhallgatásuk már valóban kínossá vált.
Az eminensen kínos témák közé tartozik a mexikói bevándorlás amerikai társadalomra tett hatásának tényszerű elemzése. Éppen erről, az 1965 utáni mexikói bevándorlásnak – a szerző szerint – az Egyesült Államokat fenyegető végzetes veszélyéről jelentetett meg politikailag korrektnek egyáltalában nem tekinthető kötetet Kik vagyunk? címen a közelmúltban Samuel Huntington, a Harvard egyetem világhírű tanára, aki a Civilizációk ütközése című, nálunk is kiadott, globális sikerű könyv szerzője. Az amerikai piacon megjelenő újdonságok láttán csak sóhajtva álmodozhatunk egy olyan magyar kiadóról, amely havonta jelentetne meg fordításért ordító, a hazai tőkeerős kiadók szemében politikailag nem korrekt könyveket. Mint a néhány hete azonos időben az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban a Pluto Pressnél megjelent könyvet, amelynek teljes címe Ellopott fiatalság / A palesztin gyermekek izraeli bebörtönzése. A tényektől szárazon kopogó, de éppen ezért talán még felkavaróbb jelentés mindhárom szerzője a téma szakértője. A száraz stílusra jellemző mondatok: „A börtön a palesztin élet központi vonása. 1967 óta több mint 600 ezer palesztin töltött hosszabb-rövidebb időt börtönben. A különböző időszakokban az izraeli fogságban lévő palesztin politikai foglyok száma, a lakossághoz mért arányukhoz képest, az egyik legmagasabb a világon. Csaknem minden családnak van egy olyan férfi tagja, akit valamikor letartóztattak. Minden évben az izraeli hadsereg vagy rendőrség több száz palesztin gyermeket tartóztat le… A börtönökben uralkodó állapotok, a kínzás és a tárgyalás vagy vád nélküli »adminisztratív fogva tartás« az emberjogi szervezetek egyik fő témája.” A dokumentumkötet szerint „Izrael két, egymástól elkülönített törvényrendszert alkalmaz. Az egyiket a Ciszjordániából és a Gázai övezetből való palesztin gyerekekre, a másikat pedig izraeli gyerekekre. Az izraeli gyerekeknek sokkal több jogot biztosítanak, amelyek általában megfelelnek a nemzetközi jognak. A diszkrimináció az izraeli jogrendszer szerves része.”
A jelentésből megtudhatjuk, hogy elítélésük után a palesztin gyerekeket kétfajta börtönbe zárják. Az egyik börtönrendszer a közbiztonsági minisztérium hatásköre alatt áll. Oda a 16 év alatti gyerekek és kiskorú lányok, míg a 16 és 17 évesek a védelmi minisztérium által felügyelt börtönrendszerbe kerülnek.
Az izraeli hatóságok 2000. szeptembere és 2003. júniusa között 1900 palesztin gyereket tartóztattak le. A letartóztatott gyermekek között kilencévesek is vannak. A kötet tanúsága szerint már az első intifáda (felkelés) idején is letartóztattak gyerekeket: 1987-ben például Izrael valamennyi 9 és 17 év közötti gyermek két százalékát fogta le és tartotta őket lakat alatt különböző ideig.
A gyerekeket kínozzák is. A kínzás áldozataival foglalkozó dániai nemzetközi rehabilitációs tanács (IRCT) szerint „A kínzást arra használják, hogy információt vagy vallomást csikarjanak ki, valamint büntessenek, bosszút álljanak vagy rémületet, illetőleg félelmet keltsenek a lakosság körében. A kínzás célja nem az áldozat megölése, hanem az áldozat személyiségének megtörése.”
A szerzők az egyes gyerekek tanúvallomása alapján bőségesen dokumentálják a bebörtönzési folyamatot, amely a letartóztatással kezdődik. Ahogyan Murad Abu Dzsudehével tették, akinek szülei házába hajnalban katonák törtek be úgy, hogy az ajtó üvegét törték ki. A katonák egyike a gyerek személyi igazolványát kérte. Amikor a gyerek a fiókhoz ment, hogy előadja, a katona odahajolt hozzá és azt suttogta a fülébe: „Egyenként fogunk megerőszakolni.”
Saron miniszterelnök 2002. március 4-én a parlamentben így jelölte ki a palesztinokkal szemben általában követendő utat, idézik a szerzők: „A palesztinoknak keményen oda kell ütni és az ütésnek fájni kell… Izraelnek veszteségeket és áldozatokat kell kreálnia, hogy érezzék.”
A szavakat tettek követték. Mint független vizsgálatok kimutatták, 2002-ben a megölt palesztin gyermekek 85 százaléka – ellentétben a propagandával – nem vett részt összecsapásokban vagy tüntetéseken.
A megszállt ellenőrző pontokon hasonló bánásmód vár a palesztinokra, beleértve a gyermekeket. Salman Natur, egy izraeli arab író beszámolt arról, hogy egy alkalommal a Kalandija ellenőrző pontnál kellett várnia átkelésre, mialatt mellette egy mentőautó szirénázott, szintén átkelésre várva. A sziréna hirtelen elhallgatott. Natur megkérdezte a mentőautó vezetőjétől, hogy miért állította le a szirénát? Meghalt a beteg, hangzott a válasz.
A CARE International nevű nemzetközi segélyszervezet szerint a rosszul táplált palesztinok arányának növekedését a mozgásszabadságuk korlátozása okozza. Vannak persze, akiknek mozgását éles lövedék korlátozza. Mint a 15 éves Riham Musáét. A palesztin kislányt 2003. február 20-án izraeli katonák lőtték meg többször. Először gyomron, de állva maradt, mert azt hitte, akkor nem lőnek rá többször. Tévedett. Lábon lőtték. Ekkor esett el. A katonák rákiabáltak, hogy vegye le ruháját. Megtette, majd a katonák távoztak, a vérző, didergő kislányt magára hagyva. Később visszajöttek és a kórházba szállították, hogy megoperálják. Kiderült, a veséjét is keresztüllőtték. Ennek ellenére a kórházi ágyhoz bilincselték, mintha el tudott volna menekülni. A kislánynak az orvosok eltávolították bélrendszerének egy részét is, majd intravénás oldatot kapott, de a bilincset nem engedték eltávolítani.
A könyvből ötletszerűen válogatott részek ezek. Egy biztos, ha Magyarországon van párt, amely szimpatizánsai különösen szeretnék a jelentés itteni kiadását, az az SZDSZ, amely a legérzékenyebb az emberi jogok súlyos megsértésére és a kisebbségek fokozott védelmére.