Lex Alkalmatlan

Kovács László lesz az uniós biztos, ez már faktum, ellenvetésnek, panasznak, fellebbezésnek helye nincs. Persze lehet elmélkedni, miért pont egy bukott pártelnök, amortizált politikus a „legalkalmasabb” személy a magyar érdekek képviseletére az EU legfontosabb testületében, de a szomorú tényen már a pengeéles eszmefuttatások sem változtatnak. Azon is fanyaloghat az ellenzék, hogy a kormányfő felrúgott egy gentleman’s agrementet, nem tartván magát azon megállapodáshoz, hogy legalább a legfontosabb EU-ügyekben a négy párt közös döntésre törekszik. A miniszterelnöknek mindent ütő aduja van: a törvény. Az érvényes szabály szerint a mindenkori kormány jelöli és nevezi ki az ország EU-biztosát, a döntés ellen nincs apelláta.
Megható, egyszersmind biztató is, amikor a kormány ily tüchtig jogkövető magatartást tanúsít, mondhatni izomból is érvényesíti a törvényt. Ezért a döntés minőségét félretéve, kifejezetten dicsérnünk kell Medgyessy Pétert, kormányát és a mixert, hogy a jogállami normáknak megfelelő módon határoztak. Ugyanis nem mondhatjuk, hogy ez lenne a bevett gyakorlat részükről. Egészen más a törvényhez való viszonyuk, amikor egy-egy jogszabály nem simul a kezük alá. A legfrissebb példa Gergényi Péter esete. A kiszemelt országos rendőrfőkapitány nem végzett egyetemet, ezért kinevezése veszélybe került. Ám Medgyessy nem hátrál meg egy olyan apróság miatt, mint egy érvényes kormányrendelet. Az egyetemi végzettség kifejezést felsőfokú végzettségre cseréljük – mondja nagyvonalúan, s ha szigorúan a normális gyakorlati élet szintjén maradunk, igaza is lehetne.
Ezt felfoghatjuk egyfajta sajátos pozitív jogi diszkriminációnak, amit a lex Szászról viszont már nem tudunk elmondani. Szász Károly eltávolítása érdekében nagyobb apparátust mozgattak meg, több energiát használtak fel, mint az árvízvédelemre meg az uniós kampányra együttvéve. Nem klappolt a hatályos törvény, ezért a PSZÁF elnökének kirúgásába kénytelenek voltak bevonni a parlamenten kívül még az Alkotmánybíróságot is. Végül keresztülverték az új szabályozást, diadaluk őket minősíti. Nem válik dicsőségükre az sem, hogy a parlamenti többségre ráerőltetett, kierőszakolt jogszabályaikat visszadobja az Alkotmánybíróság, olyankor felhevülnek a haladó erők, „nem számít, az alkotmányt is átírjuk”.
A jogállamiság nehézkes, gyakorta macerás állapot. Vannak rossz, használhatatlan, ostoba törvények is, de amíg érvényben vannak, azokat is be kell tartani. Természetesen a parlamentnek jogában áll, mi több, kötelessége a rossz törvényeket megváltoztatni, de nem Medgyessy két szép szeméért, netán a koalíció ötletrohamai miatt. Nem azért kell új törvényt, rendeletet alkotni, mert a hatályos paragrafusok keresztbe tesznek az uralmon lévők pillanatnyi érdekeinek. A miniszterelnök, a kormány, a koalíció mintha nem lenne tisztában ezzel a közhelyszerűen egyszerű, demokratikus alapelvvel. A párton kívüli, tisztán szakértő igazságügy-miniszternek szava sincs az Alkotmánybíróság által elutasított tervezetekhez, reformer munkálkodása közben mosolyogva asszisztál a kabinet és a koalíció jogi ámokfutásaihoz.
A törvény nem a hatalom szolgálóleánya. Nem az erőfölényben lévők eszköze, amit egy átmeneti többségre vergődött elit kénye-kedve szerint értelmezhet, használhat, alakíthat. Éppen ellenkezőleg, a jogállam az egyetlen biztosíték arra, hogy a politikai (gazdasági) hatalom elszállt agyú képviselőit visszafogja és korlátozza. Még akkor is, ha a jogállamiság hézagai olykor egérutat biztosítanak bukott és alkalmatlan politikai tényezők felmagasztalásához.