Augusztus 25-én a szövetségesek bevonultak Párizsba, s a német hadvezetésnek csak szeptember közepére, immár közvetlenül a Német Birodalom határainál sikerült feltartóztatnia az angolszász egységeket. Igaz, csak azon az áron, hogy az 1944 nyarán mozgósított és eredetileg a keleti frontra szánt tartalékok legnagyobb részét nyugaton volt kénytelen bevetni. A tanulság levonását – az egyre oktalanabbá váló háború befejezését – többek között akadályozta az első világháború tapasztalatainak hibás értelmezése is. Hitler szerint Németország 1918 novemberében öt perccel tizenkettő előtt, tehát akkor kapitulált, amikor az antanthatalmak az összeomlás szélén álltak. Hitler vágyálmaiban mind gyakrabban merült fel az az abszurd remény, hogy a szövetségesek növekvő érdekellentéteik miatt még a megsemmisítése előtt befejezik a Német Birodalom ellen folytatott háborújukat, és egymás ellen fordulnak. Az egyik szalmaszál volt az a vágyképe, hogy miután a Vörös Hadsereg benyomul a Balkánra, ott majd Isztambul és a tengerszorosok okán fegyveres összecsapásba torkollik a szovjet–brit érdekellentét.
A 2. és 3. Ukrán Front 1944. augusztus 20-án indított támadást a két román és német hadseregből álló Dél-Ukrajna Hadseregcsoport ellen, amelynek addigra szinte minden tartalékát – összesen 12 hadosztályt – elvonták a Közép Hadseregcsoport megtámogatására. A román csapatok minimális ellenállását könnyedén letörve a szovjet egységek augusztus 24-én Sztálingrád után immár másodszor is bekerítették a 6. német hadsereget. A Vörös Hadsereg gyors sikereinek egyik oka a Hitler által késve, csak 22-én reggel engedélyezett visszavonulás, a másik az augusztus 23-i bukaresti puccs volt. A kiugrást nem a Magyarországon gyakran túlértékelt román politikai ügyesség, hanem két egyszerű tényező tette lehetővé. Egyrészt az, hogy Hitler feltétlenül megbízott Ion Antonescu marsallban, így – ellentétben Magyarországgal – semmilyen kísérletet nem tett egy esetleges kiugrás megakadályozása érdekében. A román ügyekben tájékozott magyar felderítés mindent elkövetett, hogy megingassa a németek bizalmát, és részletesen tájékoztatta Berlint Bukarest kiugrási terveiről. E bizalmat Románia a magyarokét messze meghaladó katonai részvételével s a német hadiipar számára nélkülözhetetlen olajszállításaival szerezte meg, valamint azzal, hogy Antonescu már 1942 végén jelentette Hitlernek az Endlösung gyakorlati befejezését hazájában. E tényezőknél is fontosabb volt, hogy Románia számára a frontváltás nemcsak területi veszteségeket jelentett – ami a Transznyisztriáról és Besszarábiáról történő kényszerű lemondás tudomásulvételével járt együtt –, hanem egyúttal megcsillantotta előtte a fentieknél sokkalta értékesebb Erdély ismételt megkaparintásának lehetőségét.
A Magyarország felé menekülő 8. német hadsereg Abraham harccsoportját üldöző szovjet egységek augusztus 26-án érték el az Úz völgyében az ezredéves határt, és kerültek harcérintkezésbe az ott állomásozó székely határőrzászlóaljak katonáival. Ezzel immár hazánk területét is elérte a világháború. Ráadásul Románia kiválásával az addigi budapesti elképzelések is összeomlottak, hiszen a magyar politikai és katonai vezetés abban bízott, hogy a történelmi határokon – elsődlegesen a Keleti-Kárpátokban – képes lesz feltartóztatni a szovjet csapatokat. Így azok a frontális támadás várhatóan magas veszteségei miatt eltekintenek majd a Kárpát-medence megszállásától, inkább megkerülik. E „modellnek” megfelelően vált ki szeptember folyamán Finnország a háborúból. A román kiugrással azonban ezek az elképzelések végleg illuzórikusakká váltak, hiszen a második bécsi döntés nyomán kialakult új magyar határok – ha a szovjet csapatoknak sikerül átkelniük a Déli-Kárpátok hágóin – katonai értelemben védhetetlenek lettek.
A Dél-Erdély katonai biztosítása érdekében indítandó támadás – a tervezett akciót nem a revíziós szándék motiválta – körüli katonai és politikai viták, mint cseppben a tenger, jól példázzák a magyar vezetés 1944. március 19-ét követő bénultságát és mai ismereteink birtokában nehezen érthető csodavárását.
Annak ellenére, hogy már a Kállay-kormány kapcsolatfelvételi kísérletei idején az angolszász hatalmak világossá tették, a kisujjukat sem kívánják mozdítani Magyarország érdekében, Budapest még mindig a nyugati szövetségesek katonai megszállásában bízott. Az esetleges szovjet megszállásnál – beleértve annak minden várható következményét – is keményebb feltételnek tűnt az, ami immár világossá vált: a szövetségesek visszaállítják a trianoni diktátummal létrehozott határokat. Ez a vesztes pozíció azonban az akkor immár egyetlen reális cél elérésére, a magyar életek feltétlen védelmére, a háborús részvétel mielőbbi befejezésére kellett volna hogy ösztönözze a magyar vezetést.
A minisztertanács augusztus 25-i rendkívüli ülése a vezérkar főnökének, Vörös János vezérezredesnek az előterjesztése alapján elvetette a dél-erdélyi bevonulásban való magyar részvételt, az indoklás szerint azért, mert a honvéd egységek még nem állnak készen a feladatra. A másnapi minisztertanács már úgy foglalt állást, hogy abban az esetben, ha a németek nehézfegyverzettel és csapatokkal támogatják az akciót, a magyar egységek is részt vesznek benne. Az augusztus végén Budapestre látogató Heinz Guderiannak, a szárazföldi erők megbízott vezérkari főnökének sikerült kicsikarnia az Észak-Erdélyben állomásozó 2. magyar hadsereg részvételét a tervezett támadó hadműveletekben – néhány német egység Magyarországra szállítására tett ígéretért cserébe.
Szeptember 5-én a magyar egységek Kolozsvár térségéből támadást indítottak a 4. román hadsereg ellen, és ugyanazon a napon elfoglalták Tordát. Hatodikán elérték a Marost, és ott hídfőt alakítottak ki. A gyors magyar előretörést 8-án a hadra kelt sereget irányító fővezérség állította le, amikor értesült arról, hogy a szovjet csapatok már átkeltek a Déli-Kárpátok hágóin. A védelembe átment magyar egységek – például a szülőföldjét védő, döntően észak-erdélyi feltöltésű 25. gyalogoshadosztály állománya – rendkívül bátran harcoltak a túlerőben lévő szovjet csapatokkal szemben. Hősiességüknek azonban csak az adhatott volna értelmet, ha a budapesti politikai vezetés végre képes elszánni magát a háború befejezésére. Az idő sürgetett, hiszen mindenki számára világos volt, hogy ha a szovjet csapatok kijutnak a magyar alföldre, ott rendkívül nehezen tartóztathatók fel. Másrészt a Székelyföld kiürítése megmutatta: a magyar katonák jó része, ha a szülőföldjét megszállták, immár értelmetlennek látja a harcot, és az első adandó alkalommal hazaszökik.
Bár a kormányzóban megvolt a kiugráshoz szükséges elszántság, a kivitelezéséről csak halvány elképzelésekkel rendelkezett. Horthy Miklós arra használta fel a román kiugrást követő német bénultságot, hogy bizalmasával, az 1. magyar hadsereg volt parancsnokával, Lakatos Géza vezérezredessel váltsa fel Sztójay Döme kormányfőt, aki feladatát a berlini érdekek budapesti képviseletében látta. Horthy nem merte vállalni, hogy a birodalmi megbízottal, Edmund Veesenmayerrel való előzetes egyeztetés nélkül nevezze ki új kabinetjét. Az egyezkedések nyomán – bár Lakatos azt jelenthette, hogy 80 százalékban a magyar álláspont győzött – az új kormányban továbbra is helyet kapott Jurcsek Béla földművelési és Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter, akik folyamatosan tájékoztatták Berlin budapesti képviselőit a kormányüléseken történtekről. Így arról is, hogy a szeptember 7-i koronatanácson Horthy bejelentette: fegyverszünetet kíván kérni. A tanács kifejtette határozatában, hogy olyan megállapodást kíván, amelynek értelmében a szövetségesek csak az ország stratégiai pontjait szállhatják meg, a magyar közigazgatás a helyén marad, román és jugoszláv egységek nem vesznek részt az ország megszállásában, továbbá a német csapatok harc nélkül elhagyhatják Magyarországot. Ezen igények felsorolása legfeljebb önmegnyugtatásul szolgálhatott, hiszen a szövetségesek minden alkalommal világossá tették, hogy csak a feltétel nélküli kapitulációt hajlandók elfogadni. A félmegoldások iskolapéldáját jelentette a Berlinhez intézett ultimátum, amely öt páncéloshadosztály 24 órán belüli Magyarországra küldésétől tette függővé a fegyverszünet-kérelmet. Hiszen ha nincs értelme tovább a tengelyhatalmak oldalán folytatott harcnak, akkor ezen a helyzeten akárhány hadosztály Magyarországra irányítása sem változtat, így e döntés legfeljebb a kiugrási szándék meglétét bizonyította a Horthyval és körével szemben amúgy is bizalmatlan németekben.
A német vezetés csak a legvégső esetben számolt az 1943-ra súlyos belső válságba került Nyilaskeresztes Párttal. A párt vezetőjének, a – finoman szólva is – fantasztának tartott Szálasi Ferencnek a képességeiről Veesenmayer 1944. április eleji találkozójukon alkothatott képet, amikor az önjelölt nemzetvezető az iránt érdeklődött, hogy hatalomra jutását követően ő is küldhet-e Berlinbe teljhatalmú megbízottat. Hasonló realitásérzékre vallott az Ausztriában tartott 1945. májusi „kormányülés”, amelyen komolyan fejtegette az új helyzetben rá váró feladatokat és lehetőségeket.
Szálasi kezdetben az olasz modellben gondolkodott, azaz abban bízott, hogy a kormányzó a németek bevonulása után őt nevezi ki miniszterelnöknek. Így nagy csalódást jelentett számára, amikor kiderült, hogy semmilyen szerepet sem szántak neki az 1944. március 19-ét követő politikai kombinációkban. A sértődöttséget felváltó folyamatos felajánlkozások, úgy tűnt, 1944. augusztus 28-án hozták meg első gyümölcsüket, amikor az összekötőként tevékenykedő Kurt Haller – Veesenmayer titkára – végre feltette a biztató kérdést: vajon a párt hajlandó lenne részt venni egy fegyveres puccsban? Erre a nyilasok hajlandónak mutatkoztak, pusztán két feltételt szabtak: egyrészt német fegyverekre tartottak igényt, másrészt Berlin egyértelmű támogatására vártak. Élénken élt az emlékezetükben a Vasgárda sikertelen 1941. januári puccskísérletének története, amelyet a román kormány éppen Berlin engedélyével és segítségével vert le.
A nyilasokkal való egyeztetésben új elemet hoztak a várban szeptember 10-én folytatott titkos tanácskozásról kiszivárgott információk. Horthy számos politikai és katonai bizalmasával egyeztetve végleg a kiugrás mellett döntött. A megbeszélésen elhangzottak ismeretében – ami jól jellemezi annak „titkosságát” –, a Hallerrel folytatott szeptember 11-i egyeztetések során Kemény Gábor, a nyilasok külügyi vezetője azt közölte: a fegyverszüneti döntést Szálasi alkotmányellenesnek minősíti, és kész átvenni a hatalmat.
A puccsot célzó első lépéseket a nyilasok szeptember 13-án tették meg, amikor Szálasi Kovarcz Emilt nevezte ki a párt fegyveres erejének parancsnokává, aki azonnal megkezdte az egyeztetéseket a honvédség tisztjeivel, nyugalmazott, sőt aktív politikusokkal. Jellemző a viszonyokra, hogy – igaz, Veesenmayer közbenjárásával – a Lakatos-kormány két aktív miniszterét, Jurcseket és Reményi-Schnellert is sikerült a puccs oldalára állítani. A hadsereg lojalitására éles fényt vet a vezérkar hadműveleti osztálya vezetőjének, Nádas ezredesnek a vélekedése: „Elébe vágni, a kormányzót sarokba szorítani, órák alatt kierőszakolni egy rezsimváltozást… A vezérkar el van határozva, hogy minden kiegyezésre szabotálással, fegyveres ellenállással válaszol, a hadseregek tovább harcolnak, békekötés nincsen.” Jellemző módon a kormányzó csak a Kárpátalján harcoló 1. és az Erdélyben védekező 2. magyar hadsereg parancsnokában, Dálnoki Miklós Bélában és Veress Lajosban bízott, míg a Dél-Alföldön küzdő 3. hadsereg parancsnokára, Heszlényi Józsefre egy esetleges kiugrásban eleve nem számíthatott.
A politikai lépések mellett Berlin intézkedett a hatalomátvétel katonai előkészítéséről is. Szeptember 20-án megérkezett Budapestre a hírnevét Mussolini 1943-as kiszabadításakor megalapozó Otto Skorzeny. Alárendeltek két ejtőernyős-zászlóaljat, valamint a bécsújhelyi hadapródiskola motorizált zászlóalját. Budapestre küldték a frissen feltöltött 503. nehézpáncélos-osztály 47 Tiger B harckocsiját, valamint a magyar főváros körüli pályaudvarokon várakoztatták a tiszántúli harcokra szánt 24. páncéloshadosztályt szállító szerelvényeket. Október elején a magyar fővárosban tartózkodott a varsói felkelés leverésében már bizonyított Erich Bach-Zelewski SS-Obergruppenführer.
Veesenmayernek október 2-án már pontos információi voltak a szeptember végén a fegyverszünet aláírása miatt Moszkvába küldött Faragho Gábor vezérezredes missziójáról. Faragho október 11-én aláírta a megállapodást, a fegyverszünet kezdetének időpontjaként Horthy október 15-ét jelölte meg.
A pontos és alapos német, valamint nyilas előkészületekkel nem voltak összevethetők a kiugráspártiak habozó félmegoldásai, így a fegyverszünet hívei gyakorlatilag már a proklamáció déli elhangzása előtt veszítettek. Bár a „biztonság kedvéért” Skorzenyék 15-én délelőtt elrabolták ifjabb Horthy Miklóst, sajnos pontos volt az a német megítélés, hogy a kormányzó immár kényelemszerető, családjáért aggódó öregemberré vált, akitől nem kell tartaniuk. Akiből még a nyilas hatalomátvételnek a törvényesség látszatát adó nyilatkozatot is sikerült kizsarolni.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
