Célkeresztben Magyarország

Kezdődött azzal, hogy magyar katona nem megy Irakba. Maga Medgyessy Péter jelentette ki ezt tavaly márciusban, sőt hozzátette: az iraki ellenzékiek taszári kiképzésével, Törökország védelmének megerősítésével, a légtér és repülőterek átengedésével hozzájárulásunk véget ért. Aztán mégis csak Irakban termettek a magyar katonák. Ezt követően a kormány azzal áltatta a közvéleményt, hogy miután szállító alakulatként veszünk részt a rendteremtésben, az iraki emberek meg tudják különböztetni a magyar katonákat amerikai bajtársaiktól. Nagy Richárd szakaszvezető halála szertefoszlatta a maradék illúziókat. Sokan emlékszünk még a külügyi vezetés ígéreteire is: amennyiben Irakban háború bontakozik ki, haladéktalanul kivonják a magyar kontingenst. Ebből aztán semmi nem lett. Úgy látszik, nem lehet annyi külföldi katonát meggyilkolni, nem lehet annyit robbantani a hillai tábornál, hogy a szocialista-liberális koalíció végre elismerje: Irakban véres polgárháború dúl, ráadásul mindeddig nem tapasztalt hevességgel.
Az élet teljesen más forgatókönyvet írt, mint azt a magyar kormány előzetesen remélte. Számításaik nem váltak be, ráadásul folyamatosan mellébeszélnek, elleplezik a valódi történéseket. A négykézlábra állított, szíjon vezetett iraki foglyok kínzása láttán sem szűrték le a megfelelő politikai és erkölcsi tanulságokat. Ilyen körülmények között nem lehet előzmények nélkülinek tekinteni az al-Kaida második embere, Ajman az-Zavahiri minapi üzenetét. A halálbrigádok vezetője felszólította a világ mozlimjait, hogy kezdjék meg az ellenállást az amerikai, brit, francia, zsidó, dél-koreai, magyar, lengyel erők ellen. Az isztambuli és madridi merényletek megmutatták, hogy a fenyegetés a hátországnak is szól.
Lapunk több alkalommal is figyelmeztetett iraki szerepvállalásunk hazai veszélyeire. Kezdettől fogva nyilvánvaló, hogy minél tovább maradunk a közép-keleti országban, annál nagyobb arányban nő a biztonsági kockázat Magyarországon. A nemzetközi koalíció fogyatkozik, többen már haza is vitték katonáikat, mások radikális létszámcsökkentésre készülnek. Csak a magyar kormány nem nyilatkozik, talán utasításra vár, talán megvárja, míg egyedül marad az amerikai–brit szövetség oldalán.
Akár tetszik, akár nem, Magyarország a nemzetközi terrorizmus célkeresztjébe került. Bármikor bekövetkezhet egy nagyszabású merénylet, hiszen a fanatikus merénylők több ízben is oda sújtottak, ahol a legkisebb az ellenállás. Ebből a szempontból hazánk különösen rossz helyzetben van, a hatalmon lévők lebecsülik a veszélyt, nem foganatosítanak biztonsági intézkedéseket. Miközben a Zarkávi által említett országok közül Dél-Koreában és Norvégiában emelték a biztonsági szintet és riadókészültségbe helyezték a fél országot, itthon Tóth András államtitkár mindenekelőtt az üzenet hitelességét firtatja. Alaposan téved, államtitkár úr, ha pepecseléssel próbálja elleplezni a mindannyiunkra leselkedő veszélyt, ahelyett, hogy megerősítenék a közintézmények védelmét, állandóan járőröznének a pályaudvarokon, vadásznának a gazdátlan csomagokra. Egyszóval úgy tennének, ahogyan az a háborút viselő országokban már megszokott eljárás.
Valóban döbbenetes, hogy senki nem tesz semmit, pedig talán még meg lehetne előzni a nagyobb bajt. Mindenekelőtt haladéktalanul ki kellene vonni az úgynevezett szállító alakulatot, amely háborús körülmények között, nem harcoló alakulatként már egyébként sem tudja feladatát a kívánt színvonalon teljesíteni. De legalábbis ki kellene nyilatkoztatni, hogy a magyar szerepvállalás körülményei egy év alatt megváltoztak. Ennyivel tartozunk önmagunknak és magyarok millióinak, akik következetesen nemet mondanak iraki jelenlétünkre.